| 1.29 MB | |
| 2007-11-16 09:01:07 | |
 | |
 | |||||||
Nyilvános  383 | 1396 | Zalai Hírlap 1971.03.21. 068sz 08old - Apám regénye 12 | A következő szöveg a cikkből keletkezett automata szövegfelismertető segítségével: Vértes Judit: Apám regénye A koporsó árnyékából XII. fejezet Ünnepi percek 1935. augusztus 21. Ezen a napon jártam a minisztériumban. Egy hónap sem telt bele, megkaptam a kinevezést: Tek. V. Imre oki. tanító úrnak Kárszó Tekintetességedet 1935. október 1. hatállyal kinevezem állami, helyettes tanítóvá havi 80 P, azaz nyolcvan pengő fizetéssel és szolgálattételre a Szegvár-Zsigerhát-i tanyai áll. elemi népiskolához osztom be... stb.\'1 Ennyi az egész. . . Egy tenyérnyi papir. S mégis négy évig kellett ra várni. Huszka méltóságos hamarább teljesítette ígéretet, mint gondoltam volna. Megszűntem pedagóguspária lenni. Kisütött a nap. És mégis sokáig, nagyon sokáig szégyelltem magam. Miért? Huszka volt az egyetlen ember a hatalmon lévók közül (az idő sem szépíti a keserű igazságot), akiben szivet találtam. És egy szót sem szóltam, állástalan társaimról! Igaz, kisfiam születése teljesen megrészegített, a braziliai állásajánlat fejbekólintott, mégsem hagyott nyugodni a gondolat. Papírok, emlékek Valahol, messze-messze dobog a Nagy-Alíöld szive. A tengernyi síkság közepén áll egy iskola. Az enyém! Benne sok. kis keménykoponyájú magyar. Az enyémek! Engem várnak. Hányat is alszunk még addig? ötöt. — Utazunk kisfiam, hallod-e! Utazunk az „ígéret" földjére! Érted tekintetes trónörökös? Van már trón! — A trónörökös bölcsen aludt, amíg mi boldog lázzal, örömteli várakozással készülődtünk, csomagoltunk. Egy nagy köteg Néptanítók Lapját emeltem le a szekrény tetejéről. Fölényesen belemarkoltam a papírba, és a beíőttes üvegek közé kezdtem gyűrni. De nem sokáig. Megakadt a szemem az agyonolvasott hirdetéseken. „Díjtalan vállalok tanítást, teljes ellátás fejében. R. kat. kántortanító ... stb." „Csekély díjért hálával mennék kántortanító helyettesnek «ü>." „Kezdő tanító lakás és élelemért elmenne helyettesnek, vagy házitanitónak ..." Elgondolkozva simitgattam szét a lapot. Ez volt! Lakásért, kosztért, cselédbérért kinálgattuk magunkat. És ma? Nincs sok különbség. Kevés olyan szerecsés fickó lehet, mint én. Tovább lapoztam. Élvezni akartam, mi mindenen vagyok már túl. De ismét elkaptak a lélekgyötrő gondolatok. Szégyelltem • szerencsémet. KATE társaimat láttam magam előtt: ;a padlós szobát, a füstös gerendát, falakat, a vég nélküli nagy vitákat, a forró beszélgetéseket, az akarásokat, terveket, számokat, rendeleteket. Üjra éreztem az ostorcsapásokat, a terméketlen, bizonytalan évek súlyát, az egész szomorú valóságot. Üjra közöttük voltam. Váratlan látogatás Csendesen ránk hullott az este. A félhomályban végig tapogattam mégegyszer mindent: udvart, kertet, szobát, emlékeket. Búcsúztam. Sárika rám nézett, ő is temette a múltat. Elkaptam a röpke tekintetet és belekapaszkodtam egész lel-kemmel. Mióta ő az asszonyom, erősebb, bizóbb, bátrabb vagyok. Sokkal többet tudok mosolyogni, mióta ő a „gondom". Kapucsengő riasztott fel gondolataimból. Ugyan ki lehet? Fekete fejkendős, fekete ruhás, sápadt, szomorú asszonyka. Kezében írás. Biztos valamiféle fránya hivatalos akta. amin nem tud eligazodni. Ránézek, döbbenten ismerem fel Ocskay nénit. — Mit hozott kedves Ocskay néni? —Gabikám — kezdte mondani, aztán sirósan abbahagyta, és csak nemsokára folytatta: — Gabikám írta ezeket a leveleket betegsége alatt, de szigorúan meghagyta, hogy csak akkor adjam át magának, ha állásba kerül, és ha ö már... Üzent a halott bajtárs. Vajon mi van benne? Megilletődve bontottam fel. Két levél volt. Íme, az egyik: ,Kedves Imrém! En leszek az első halottatok, s te leszel az első KATE-tag, aki állást kap. Az orvos most ment el. Anyám a konyhában sir. Én tudom.mit jelent ez. Meghalok. De az én halálom neked életet, megélhetést hoz. Állj mindig az elesettek, az üldözöttek, a kisemmizett emberek mellé. Elfáraltam. Szeretném, ha anyámra vigyáznátok! Legyetek nagyon boldogok! Én is örülök, hogy segíthettem .. .\'• Remegve átadtam a levelet feleségemnek és belekezdtem a másikba: „VI. Népisk. Ügyosztály Huszka Ernő ügyosztályfőnök úrnak. Méltóságos uram! Ne tagadja meg egy hadokló kérését. Én ígéretet kaptam kinevezésemhez. Nekem már nem lesz szükségem állásra, de van tizennyolc másiknak ugyanebből a községből. Mindany-nyiunk kérvénye bent van a most betöltendő 120 állásra. Az enyémet szíveskedjék visszaküldeni. Helyettem ... Nem tudtam olvasni tovább. Erre a levélre kék színessel rá volt írva: „Okmányait nem küldöm vissza. Jobbulást kívánok. Kérését hiszem, hogy teljesíteni tudom. Aláírás." Lehet, hogy megkaptam volna kinevezésemet barátom levele nélkül is. Ezt már nem kutatom. De nagyon sokáig kínozott az érzés: én „végigkoldultam" hét megyét, csak magamért harcoltam, magamért lobogtam. Köszönöm Gábor, hogy példát mutattál. Kérésed — parancs. * Bizony erősebben dobogott a szivem a rendesnél, amikor megláttam az álmosan nyújtózkodó Alföldet és a púposra rakott szekérrel bedöcög\'tünk Szegvárra. Csak homályosan láttam, hogy az iskola körül apró gyerekek állnak; ünnepi dísz-magyarban, mezítláb, kezükben virág. Egy idősebb férfi izgatottan szorongatta kalapját, szólt is hozzám — Ablakok és szívek nyíltak felém. A feht várta a Tanítót. |
