* Adobe Reader letöltése (PDF fájlokhoz)
| 8.76 MB | |
| 2015-01-21 09:19:24 | |
 | |||||||
Nyilvános  1011 | 3769 | Rövid leírás | Teljes leírás (70.13 KB) | Cím: II/30., Dalmatiában Alcím: adatok az ötvenes évek történetéhez Közös adat: Helyismereti témájú másolatok II. Szerző: Halis István (1855-1927) Szerz. közl: írta Halis István Kiadás: Nagykanizsa : Fischel Fülöp, 1897 Oldal: 30 lap A következő szöveg a könyvből keletkezett automata szövegfelismertetés segítségével: DALMATIÁBAN ADATOK AZ ÖTVENES ÉVEK TÖRTÉNETÉHEZ IRTA : HALIS ISTVÁN nagy-kanizsai városi tanácsos NAGY-KANIZSA, NYOMATOTT FISCHEL FÜLÖP KÖNYVNYOMDÁJÁBAN 1897. I. Elüljáró beszéd és kérelem. Szülőim elhunyta után annyi öröm seholse ért, mint „Rozgonyi mama gyerekei" között. De hát ki az a Rozgonyi mama ? Egy magyar úrasszony, kinek férje annak a Rozgonyi famíliának, melyből Rozgonyi Cicelle származott, utolsó férfi sarjadéka volt, és a mely híres család másik ágából két szép leánygyermek él Üszögön Baranyában: Rozgonyi Lujza és Czella. Rozgonyi Nándor, az utolsó férfi Rozgonyi, talpig magyar volt, a magyar ember minden hibájával és erényével, kí szívből örült, ha a mindig nyitott kapun vendégei érkeztek s kí után, mikor meghalt természetesen semmi vagyon sem maradott. Özvegye, ^mikor Batthiány Strattman Ödön hercegtől (kinek Rozgonyi Nándor főerdésze volt) nem nyert kegy dijat, — dehogy adta siránko- 2 zásra fejét. Mindent számbavéve, látta, hogy még megmaradott részére valami: a főzőkanál. Messzeföldön ismerték, hogy páratlanul készíti az izes magyar eledeleket, hát most a főzési tudományából akart megélni. Bejött lakni Kanizsára és kosztosok után nézett. Mikor aztán hire ment Rozgonyiné vállalkozásának, az asztalánál elfoglalható hal székre mindjárt akadtak pályázók. Ennek a hat tagból álló asztaltársaságnak neve: „Rozgonyi mama gyerekei." A név maga megmond mindent. Nem olyan asztaltársaság ez, mint az egyes korcsmákban levő: „Kerekasztal grófjai" vagy »Hunnia fehér lovagjai« ci müasztaltársaságok, hanem olyan, ahol meleg otthont találnak a családtalanul élő, rideg legények, hol ugy élnek, mintha egy családnak lennének gyermekei; ha valamelyikük szomorú, azt felvidámítják; ha rosszul érzi magát, lefektetik ; ha beteg, megvigasztalják ; mikor pedig a feje fáj : nyers krumpli-szeleteket kötnek a homlokára. A hűvös krumpli csillapítja a fájást, a meleg szeretet pedig teljesen megszünteti. Rozgonyi mama gyerekei mindig szerették egymást, de senkit sem szerettek jobban, mint Arvay Sándort, az asztaltársaságnak több esztendőig volt seniorját. Ugyan tudja-e még valaki, hogy ki az az Arvay Sándor ? Néhányan talán fognak emlékezni — dacára 3 hogy már hosszú két esztendő óta nyugdíjazták, — arra az, öreg emberre, ki Kanizsán királyi al-biró volt ; kinek sohasem volt renstantiája, mert mindig elvégezte minden dolgát; ki sohasem kért senkitől semmit, ki az igazságot mindenkinek egyforma mértékkel mérte ; ki politikai elveit soha nem változtatta ; ki védelmezte a gyöngéket, . de nem görnyedezett a hatalmasok előtt, és aki teljes életén keresztül természetesen mindig albiró maradott. ...Ép°n a mult napokban dicsekedett valaki azzal a szerencséjével előttem, hogy a követválasztásoknál még eddig mindig a győztesek táborában volt Kanizsán. Pedig ez idő alatt Kanizsának országgyűlési képviselői voltak a következők : Csengeri Antal Deákpárti, Unger Alajos függetlenségi, Inkey László egyesült ellenzéki, Inkey László nemzetipárti, Hertelendy Béla szabadelvüpárti, Hévízy János Ugrón-párti, és Zichy Aladár gróf, néppárti. Vagyis az emiitettem szerencsés embernek néha Deák-párti, máskor függetlenségi, azután egyesült ellenzéki, megint nemzetipárti, újra kormánypárti, majd Ugronpárti, végre pedig nép* párti volt a tiszta meggyőződése. Ha ilyen okos politikája lett volna Árvaynak: 4 magas polcra helyezték volna s manapság országszerte ismernék őt ; de igy ki törődik olyan emberrel, aki mereven megmarad egy rongyos zászló mellett ? Szép carriert csinálhatott volna Árvay akkor is, ha nem lett volna olyan zárkózott természetű, visszavonuló ember, hanem telekiabálta volna mindenki füleit azzal, hogy rettentő sokat dolgozik hivatalában ; ha az előirt órákon tul is a hivatalban pipálgat s emellett nagy csomó hátralékot hagy feldolgozás nélkül Ehelyett azonban Árvay elintézte minden aktáját, s mikor elvégezte napi dolgait : hát ott hagyta a hivatalszobát. Egyet sétált s azután hazament, hol a sok Írástól sajgó jobb kezét hideg vizben áztaígatta. (Engem is ő tanított rá, mikor hivatalaim rendbehozásának éveiben jobb kezem a szolgálatot felmondani készült, hogy hideg vizzel talaroz-gassam a renitens kéz izmokat. Szívesen ajánlom én is ezt a gyógymódot mindazoknak a szorgalmas .szamártársaknak, kik hivatalos teendőkben tönkre teszik kezeiket.) Napjainkban, a felvilágosodottság korában, igazán nevetséges, hogy még mindig akad ember, aki csupán a munka, szorgalom, becsület igazság, s több ilyen az özönviz idejében is már ódon fogalmak alapján reméli hivatalos előléptetését. Kell ahhoz simulékonyság és valami protekció is. Kevés változással minden időben egyforma 5 volt az emberi élet. Mintha hallanám Jehuda fíalevi szavait : „Látom, látom, hogy a jó csak préda, Büszke sas a hollók martaléka, S átkot szórok, rémeset, a korra Mely szentjeit fertőbe sodorja . " Korunkban is döröghetnél épen így jó Halevi, de hát borsót hánynál a falra most is, miként a le idődben, a XII. században! Hiszen-a történet azt tanitja, hogy m>nden korban hamarabb boldogult a hajlongó, cselszövő, számító és kiabáló ember az egyenes lelküeknéi. iirvay Sándor élhetetlen volt, oly módon élhetetlen, milyent Shakespeare erős humorralimigyen jellemzett IV. Henrikjében : „ Mortimer bolond volt : A közjóból nem csináltatott csimiát !« No ;... Árvay Sándor nagyobb bolond volt, mint Mortimer. Még protekciót sem fogadott el senkitől. Mi „gyerekek" pedig éppen azért szerettük őt. Csodáltuk, hogy oly szilárdan őrt áll a magyar eszme és az erkölcs fölött, mig körötte csak haszonért futkosnak s kufárkodnak mindennel: a lélekkel is. Mintha csak ő lenne az a figyelő magyar közvitéz, ki kővé vált és azután szobor gyanánt rátették a brassai Cenk szikla tetejére. Arvay Sándor hányt-vetett élete ugyanaz ki- 6 csibén, mit akkor egészben átélt a magas nép : hazájáért harcolt mint honvéd, leverték, nyargalták, börtönbe csukták, fekete kapcás osztrák katonává besorozták és Dalmátiába deportálták. A sokat szenvedett Árvay Sándorral néha elbeszélgettünk asztalbontás után a mult szomorú eseményeiről, s részint az ő elbeszélése, részben pedig máshonnan egybeszedett adataim alapján kisértek egyet-mást megírni a Dalmatiába vitt 48-as honvédtiszteknek sorsától. De ennek megkezdése előtt kérésem volna Zalamegye közönségéhez : Én ugyanis szeretném egybeállítani Zalamegyének, esetleg Nagy-Kanizsa városának ujabb történetét. Célom elérhetése okából tisztelettel felkéreK mindenkit, hogy akinek az 1800— 187H-ig terjedő idő történetére vonatkozó bármi csekélynek látszó adatról tudomása van, hogy ha valak i oklevélnek,- képnek, arcképnek, mappának, tiszti névsornak, magánlevélnek, újságnak és könyvnek birtokában van : azokat (esetleg saját élményeinek leírását,) velem közölni szíveskedjék. A beküldőnek nevét szintén felemlítem, de kívánatra titoktartást, esetleg az okirat visszaküldését biztosítom,\' illetőleg az okiratot vagy könyvet a beküldő neve alatt Nagy Kanizs • város múzeumában, mint ajándékot, elhelyezem. Régebbi időkre vonatkozó közléseket is természetesen szívesen fogadok. Ezek után pedig hozzáfogok az elbeszélési^ z. II. Königrée^i fogság és szekatúrák. A 7. honvédzászlóalj csupa zalai fiukból állolt, kik 1848. októberben a feloszlatott nemzetőrökből önként honvéddé lettek. A zászlóalj felszerelésének költségeit Zalamegye viselte, s azért zalai honvédzászlóaljnak is hivták. A felszereléssel siettek ugyan, de azért a ruházat még sem lett elég hamar készen; — mikorra pedig teljesen elkészültek vele, akkor a hetedik zászlóaljnak honvédéi ma itt, holnap az ország másik végén táboroztak s a telet külön böző öltözetben verekedték végig. Az egyenruhát Pesten (Tabánban) szépen elraktározták, és ott is maradt: sohasem lehetett kiosztani a zalai honvédek közölt. A következő 1849. év elején az osztrák sokat elfogott a hetedik zászlóaljból, kiket aztán Kö-nigréczbe börtönbe csukott. Az akkori tél iszonyú hideg volt, s a hadjáratban elcsigázott honvédek azzal a keserű re 8 signalióval fogadták a bebörtönzést, hogy végre kinyugodjak a hadjárat fáradalmait. De itt sem volt nyugodalmuk : 53 volt honvédtisztet zsúfoltak össze 5 börtönhelyiségbe. Az 53 fogoly között tizenhatan voltak a zalamegyei zászlóaljból, névszerint Bán Sándor Kecskeméthy Károly Szél János kapitányok. Baranyay N. Oszterhuber László Paur Rudolf Petrich György Széli Miska főhadnagyok. Árvay Sándor Börczi József Madár Pál Polák János Tersztyánszky Lajos Traupman Lajos hadnagyok. Dr. Szigeti főorvos, Mátyási József hadbíró, Ezek közül Baranyay száz dos teskándi földbirtokos volt, Oszterhuber László pedig a mostani kanizsai járásbirónak máig is életben levő édesapja. 9 A (elsoroltak közül még Terszh ánszkyról tu dom, hogy Keszthelyen ügyvéd volt s később a honvédmenház nyújtott neki agg napjaira megélhetést. Traupman Lajos pedig kanizsai fiu volt. (Atyja keresett orvos volt Kanizsán és a jelenlegi Hertelendy-ház képezte tulajdonát.) A königréci foglyok közül még felemlitendőnek találom Xántus Jánost, volt 46. zászlóaljbeli hadnagyot, ki később töméntelen mennyiségű néprajzi és ornithologai gyiijteménynyel gazdagította a nemzeti muzeumot. Ribáry Ferencet, 50 zászlóaljbeli hadnagyot és a „Nép" politikái- lopnak szerkesztőjét, ki később a Képes Világtörténetet irta. Volt a foglyok közt valami Moosmüller nevü tiroli származású, Zrínyi csapatból való hadnagy, ki torzképekben lerajzolta az összes foglyokat, — s ez a rajzkönyv jelenleg a nemzeti muzeum könyvtáráé. Moosmüller később, — miután mint besorozott közlegény büntetésül -4 ével kiszolgált, — Zala-megyében, a volt kapornaki járás csász. és kir. szolgabiróságánál kapott Írnoki minőségben alkalmazást. Megemlítem végül Maugsch Józsefet, kinek igazi neve Schubert volt, s mint osztrák katonatiszt résztvett az 1844. évbeli krakkói lengyel revolutióban. De elfogták s Munkács várába be-, börtönözték, honii\'n azonban sikerüli megszöknie 10 s nehogy rátaláljanak: a furcsa Maugsch név alatt beállott magyar honvédnek. Königréczben olyan silány koszton tartották a foglyokat, milyent magyar gyomor sohasem szokik meg. Mikor aztán túlságos gyakran kezdett ebéd gyanánt szerepelni a felszeldelt kecskehús, akkor Halász József (ki előbb a 35. számú Zrínyiről nevezett honvédzászlóaljnak hadnagya volt, s kit különben olyan békességes természettel áldott meg az Isten, hogy még ezekben a kétségbeejtő napokban sem káromkodott soha,) — rettenetesen összeszidta az aranyszín bugyogóju németnek csillagát és azt kívánta, hogy „a kecskét fújja fel a német !" Tíz hónapig voltak Königréczben. Ez alatt az osztrák és orosz egyesült hadseregeknek sikerült letiporni a magára hagyott, kimerült magyart. A forradalom elnyomása után hazaeresztették ugyan 1849. októberben a königréczí hadi foglyokat, de azért itthon is vexálrák őket. Jöttek a megtorlásnak, a fékvesztett boszu-állásnak iszonyatosságai. Az akasztás, f\'ejvesztés mindennapos dolog lőn. De mivel az egész ország népét nem lehetett kiirtani vagy bebörtönözni, tehát ezrivel vitték őket komisz katonának, Isten háta mögé eldugott falvakba, idegen népek közé, messze az édes hazától. Citál\'ák, hurcolták őket egyik városból a másikba. 11 Arvayt 1850. februárban Pozsonyba, idézték, hová elcsigázva, szakadozott ruhában érkezeit meg. s ott Alemann tábornok előtt jelentkezvén, a német katonában, leményen felüli jószivü embert talált. A tábornok igen szivesen beszélgetett vele, és maga állított ki igazolványt, hogy Árvay Sándor katonaságra jelentkezett, de szemeinek gyöngesége miatt untauglichnak találtatott. Arvay abban a tudatban indult ismét haza, hogy most már nem háborgatják többé. Nagyon meglepődött tehát, mikor rövid idő múlva Pestre idézték, Haynau elé, hogy katonának besorozzák, Mikor pedig Pest n Alleman tábornok igazolványára hivatkozott, hát a szemébe nevettek és fölvilágosították a tudatlan magyart, hogy a tábornoki igazolvány nem gilt, hiszen van olyan Vero?-dnung, mely a tiszti rangban volt honvédeknek a katonáskodás aluli felmentésének jogát egyedül a mindenható Haynaura ruházta. Haynau pedig egyetlenegy kivétel nélkül mindenkit besorozott. A besorozott honvédeket nevetségesen szomorú helyzetbe sodorta a kicsinyes osztrák boszuállás. Ugyanis nem adtak nekik semmiféle élelmezést, és teljes három hétig mindennap jelentkezniük kellett parancs-meghallgatásra. Csak maga a jó Isten tudja, hogyan élt Árvay Sándor s vele együtt a Pestre hurcolt még száz és száz volt honvéd, kiknek pénze már régen elfogyott, részint útközben, részint Pesten. 12 A különben mindig széthúzó nemzetünk e viharos időkben összetartott és a hazaszeretetnek lélekelemelő példáit tapasztalhattuk lépten nyomon. A Pest utcáin lézengő szomorú embereket a korcsmárosok szó nélkül ingyen etették, és soha nem látott i-meretlen emberek ellátták őket minden szükséges dologgal. Végre parancsolat jött, hogy Árvay jelentkezzék Bécsben. Egy gfreiter felügyelete és kisérele mellett kellett volna gyalog megtennie az utat Bécsig. Csakhogy alig értek az első faluba, ott minden kérés nélkül ingyen forsponlot adott Arvaynak és kísérőjének a falu birája s azután mindig igy utaztak. Mikor a kocsiról leszállt a gfreíterrel a szomszéd faluban, csakhamar készen állott az uj for.-pont. „Ne is szóljon" .— mondták a község birái bizalmasan Arvaynak, — „ugy is tudjuk hogy mi járatban van!" Nagysokára megérkeztek a császárvárosba, s itt Arvayt az Arbeitshausban szállásolták el, hol mintegy 400 volt honvédból besorozott katonát már elhelyeztek, kik tulajdonképen foglyok voltak, mert az Arbeitshausból a városba kimenniök nem volt szabad. Még itt is megtalálta az emberek rokonszenve. Egyik napon az Arbeitshausban Arvay elé áll egy ismereti n civil ember és azt kérdezi (persze németül) : — Akar az ur a városban járni ? — Persze, hogy a manóba ne akarnék ? 13 _ Hát mi neve az urnák ? — Arvay Sándor. Az ismeretlen nem beszélt egyebet, hanem sarkon fordult és egyenesen beállított a katonai parancsnokhoz, kinek azt mondta : — „Én ez és ez a szabómester vagyok, házam van Bécsnek ezen utcájában ; Árvay Sándorért, — ki rokonom, — jótállást vállalok személyemmel, és vagyonommal, kérem engedjék őt házamhoz járnil" Az engedélyt megadták és Arvayt kieresztették : kószálhatott a városban, merre kedve tartotta. De még ennél is többet lett a derék német: benn a városban is kalauzolta, magához is többször meghívta ebédre, vacsorára, sőt néha nála is aludt Arvay. Ezenkívül még néhánynak kieszközölte ugyancsak a szabómester a városba való járásnak engedélyét. Az idő alatt, míg Árvay Pestről Bécsbe jött, többször küldött Arvay után hazulról a bátyja pénzt, de seholsem találták meg a vándorlás közben s igy tovább is ugy élt, mint a mezők liliomai. Bátyjának szorgalmasan megírta, hova viszik és hova küldjön utána pénzt, bátyja pedig újra és újra küldött ugvan pénzt, — de mindig visszaküldték, anélkül hogy kézbesítették volna. Ekkor a volt honvédtisztek közöl 1850 február elején, harminckettőt beosztottak — közlegénynek a Hess ezredhez. 14 Közöttük három a Dunántulra való volt : Királyi Pál volt honvédőrnagy, kit az újépület börtönéből vittek a fekete kapcások közé, Hidegh József ki később közjegyző lett, és Árvay Sándor. A 32 „ember14 több transportban, sok fáradsággal és nélkülözéssel küzdve, gyalog utazott Triestig. Nem igen teketóriáztak velük; Miirz-zuschlagban például egy elpusztult templom padlásán kellett tölteniök a hideg téli éjszakát. Amellett, hogy szép mennyiségben megrakodtak mind-nnemü vérszopó állatocskával, még sokan meg is betegedtek. Triestből gőzhajón szállították őket Dalmátia legvégső pontja Cattaro felé, hol a Hess-ezred feküdt. Útközben vihar keletkezett az Adrián, a hajó két napig forgott veszedelemben, s az ember-transport tengeri betegségben sínylődött. Az orkántól recsegő hajó nem zúzódott össze, pedig eleget imádkoztak elmerüléseért a kétségbeesett honvédek. Az élet semmit sem ér a hazátlanoknak; ők pedig elvesztették hazájokat. Éjjel, nagy viharban, elérték Sebenicot. De alig tudrak kikötni, mert itt a viz alatt sok sziklaszirt van, melyeket csendes időben nappal is nehéz kikerülni. Két nap múlva elcsitult a vihar, kisütött a nap, és a dühös szélvész helyett szelid maestro fújdogált Tovább utaztak ; vigan suhant hajójuk a 15 sik tengeren, gyöngyökkel szegeit barázdát hasítva a világoskék vízben. ót napig tartó tengeri utazás után lassankint közeledni látták a naptól ragyogó óriási szikla-hegyeket, melyeknek lábai alalt fekszik Cattaro, jövendőbeli szenvedéseik helye, — és szemeik fátyolossá lettek a feltóduló könyéktől. Cattarót magát paradicsomnak rendelte a természet, csak az emberek csináltak belőle büutető helyet A völgyben, hol fekszik a város, vastagra növekednek a fügefák s évente négyszer hoznak gyümölcsöt ; a narancsot pirosra érleli a déli nap, és a gránát-bokrok örökké virágoznak. De a környék terméketlen, s a zordon sziklahegyek hasadékaiban csak néhol húzódik meg valami törpe olajfa. III. Dalmáíiábatx. Cattaróban és az egész környéken uj házat nem igen lehet látni. A legkisebb építkezés is eseményszámba megy. Régi formájokban állanak a házak a mult századtól fogva. A nép elszegényedett a tengeri kalóz-élet megszűnése miatt, a fa pedig megdrágult az erdők kipusztítása következtében. Itt csak a kő olcsó és az ember. A fallal bekerített és három kapuval ellátott Cattaro városa csupa eme\'etes épületekből áll, szűk utcákkal és egy püspöki templommal. A lakosság számához képest igen sok krtonát helyeztek el Cattaróban, ugy hogy a számos kaszárnya dacára most szük lett a hely a megszaporított katonaságnak. Uj kaszárnyának elfoglaltak tehát egy elhagyott megrongált házat, melynék se teteje, se ablakrámája nem volt. Hajón, messze tájról hozott szálfákból megcsinálták ugyan a 17 házfödelét, de ablakai megmaradlak a régi állapotban — pusztán. Cattaro pompás levegője, a délvidéki fényes nap és az illatos növényzet jó hatással lettek volna a búskomor honvédekre, de az osztrák tisztek gyalázatos bánásmódja gondoskodott az elkeseredés fokozásáról. Tiz századnak legénysége közé osztották be a a 32 honvédtisztet azért, hogy lehetőleg eltávolítsák őket egymástól s igy tartották rabok gyanánt. A >honvéd-kutya« rangban alább állóit a közlegényeknél, (ez az agyafúrt cselekedet szintén egy fényes babérlevél az osztrák katonaság dicsőségének koszorújában!) s-a hivatalos névlajstrom ily tormán szólott : »ennyi altiszt, ennyi közember és ezekután ennyi besorozott honvéd.« A szokatlan éghajlat miatt is szenvedtek eleinte. Kiütött mindnyájukon a calori, mely diónagyságu fájdalmas daganatokkal borította el az egész testet. Persze a bölcs katonai regula nem vehette figyelembe a melegebb égalj követelményeit, s mig a lakósok szellős ruhában jártak és kutyába se vették a különben is megszokott forróságot, azalatt a katonának mindig posztóruhát kellett viselni, mintha csak a tiroli havasokon volna. A türhetlen meleg miatt azt a csúf betegséget is megkapta az egész ezred, melytől viszket az egész test. A volt honvédek közül Királyi Pálon tört ki legelsőben s utána mindnyájan megkapták 18 kivétel nélkül. Megvalósult Jókai álma a Jövő század regényéből: vakarózott az egész hadsereg. A megerőltetés következtében számosan megbetegedlek. Árvay tífuszba esett, és a caltarói kórházban hetekig feküdt önkívületben. Az orvos bizony nem sokat gondolt vele : ha meghal, leg-fölebb egy számmal többet fog kitüntetni az el-halálozottak lajstromában ! Társai, hacsak tehették, futva is meglátogatták néhány percre a kórházban. Valóságos csoda mentette meg a haláltól. Egyik alorvosnak megesett szive a nélkülözéseknek kitett intelligens emberen, mikor látta, hogy a főorvos annyit sem gondol vele mint valami kutyával. A kórházban látogatóban levő magyarok egyikének _ súgva elmondta, hogy ne engedjék bevenni Árvaynak a főorvos állal praescribált orvosságot, mert a katonai patikát oly silányul szerelték fel, mikép abban nincsen orvosság Árvay betegségére s igy a rendelt gyógyszer föltéllen bizonyossággal el-pusztilja, míg megeshetik hogy önmagától meggyógyul. Ezentúl a bajtársak egyike mindig vigyázott a betegre. A rendelt gyógyszereket szabályos időközökben kiönjögették az ablakon, és a természet segített: Árvay 6 hét múlva felgyógyult, társai rendkívüli örömére. A deportált magyarok nagy hiányt szenvedtek a pénz miatt is. Hazulról kaptak volna eleget hiszen majdnem valamennyien jómódú családból 19 valók voltak, de a katonatisztek visszaküldözték a pénzesleveleket. Nagy kegyelem gyanánt engedték meg egyik-másik honvédnek, hogy a hazulról kapott és visszatartott pénzből 5 írt culagot kapjon hónaponkint. Persze ezt a csekély összeget is szétosztották a bajtársak egymás között. Pedig a jobb élelmezéshez szokott magyaroknak nagyon elkelt volna néhány forint az étkezés javítására is, mert a naponkint egyszer kiosztott menázsi oly gyalázatos rossz voít^ hogy az undorodás miatt sokszor napokig nem voltak képesek enni. Egyedül a dohányzás vigasztalta őket, melyben nem szenvedtek hiányt. A Mogazzán (az osztrák birodalom határvonalán) levő korcsmáros közvetítése mellett mindig kaptak Hercegovinából csem-pésze\'t finom szüz-dohányt. A volt honvédeknek nem volt szabad kimenni a Magazzára, de a közbakák némi ajándékért szivesen behozták a dohányt : öblös csákójukat teletömték vele és ilymódon nagy büszkén sétáltak vissza a kaszárnyába. A gyönyörűen vágott pompás dohány occája csak egy húszas volt. A magyarokat minden kicsiséggel vexálták. Nem engedték, hogy szabad óráikban kisétálhassanak ők is mint a többi katonák, s folyvást exerciroztatták, miközben a legotroinbább inzultusokat kellett türniök. De történtek vidám epizódok is. Dalmatia kormányzója, Mamula tábornok, egykor véletlenül a 2* 20 gyakorlótérre jött, mikor Királyi Pált nagy szakértelemmel és illő szigorasággal oktatta egy gfreiter a katonai lépésekre. Mamulát megszalasztotta Királyi Pál őrnagy korában a Mura mellől, sőt két ízben a vizbe is belekergette. Nem csoda, hogy most leiismerte Királyit, kit azonban nem szólított meg, hanem a kapitánytól a goromba Gayer von Gayersfeldtöl kérdezte Királyi nevét és előbbi állását. A nyert értesülések után Gayer parancsot kapott, hogy Királyit estére a tábornokhoz rapportra vigye. Gayer nemcsak goromba volt, hanem kíváncsi is. Megkérdezte Királyitól, hogy ismeri e ő excellentióját ? — Hogyne ! hiszen kétszer ugy megfürösztöttem a Murában, hogy majdnem belefulladoll! — mondja Királyi. Erre a vakmerő illoyalis feleletre elsápadt a kapitány ur, és azzal vigasztalta meg Királyit, hogy a fejéért ilyen körülmények között nem adna egy fületlen gombot Mamula az egész helyőrségi tisztikart meghívta aznapra magához vacsorára, és igy^Gayer kapitány este ott találta az összes liszteket, mikor Királyival jelentkezett Mamulánál. Mindenki bámulására Mamula felkelt, elébe ment Királyinak és vele szívélyesen kezet szorítván, letétette vele bajonettjét és meghívta őt vacsorára. A nemesszivü tábornok még külön megkérte a tiszteket, hogy Királyi Pállal figyelmesen bánja- 21 nak, de ennek semmi foganatja sem lett, mert teljesen a régi módon szigoruskodtak vele, mihelyt Mamula elment Caltaróból. Sőt még Bécsben is közbenjárt a tábornok, hogy Királyit kiszabadítsa a katonaságból, de Jellasics József bánnak rosszakarata folytán ezt sem vihette ki, pedig Királyi egyik nőismerőse a katonai váltságdíjat is kifizetni akarta. De a kevés vidám percet sok szomorú nap árán kellett megszerezni a besorozott magyaroknak. A porta marina előtti katonai gyakorlótéren az egyik volt honvédtisztet (Körmendi/ nevü földmérőt, — ingenieurt,) összevert egy káplár a nehéz puskatussal, aztán arcul csápkodta és végül szemköztköpte iszonyú káromkodások között — semmiért. A vérigkinzott ember egyszerre elfeledkezett magáról, katonai subordinatióról és az egész világról : ordítva rávetette magát káplárjára, pofozta. rugdalta és félig megfojtotta, mire az odarohant katonák kivették kezei közül. Rögtön kirukkolt az összes katonaság. Körmendyt ott a helyszínén azonnal lehúzták, és ott a négyszögű exercirplatzon hatvan botot rávertek. Az execulio után félig megholtan dobták be a vérrel befecskendezett Körmendyt börtönbe, és elitélték évekig tartó sáncmunkára. intelligens embereink hozzászoktak a palinkázáshoz, hogy a szünetnélküli exercirozással járó 22 nagy strapát kibírják. Minden reggel megittak néhány pengő krajcár ára pálinkát. > A durva bánásmód mély elkeseredést okozott. Királyi bátoritotta bajtársait, s kérte őkel mindentéle gyötrelmeknek eltűrésére, mert csak igy segíthetnek egymáson és hazájukon. Hazájukon ! Létezett ez valahol ? Hogyan maradott meg ez a fogalom kétségbeesett lelkükben ? Pedig megmaradóit. Királyi, a letiport hazáról csillogó jövendőt festett eléjök, melyet lelki szemeikkel már láttak messziről, miként messzelevő nagy tüzet látunk fényleni sötét éjszakában. A jövőnek e< a reménye kissé fentartotta bátorságukat, s jónap-kivánás helyeit azzal köszöntgették egymást ; »Lesz még szőlő lágy kenyérrel!« Elgondolhatjuk, hogy a magyarokkal milyen rosszul bántak, mikor még a többi katonát is annyira sanyargatták a tisztek, mikép az embertelen bánásmód miatt két sváb katona elszökött, (épen Királyi századából,) valahova Montenegróba. Igazán csodálatos, hogy a volt honvédek közül, szintén csakis keltő szökött el, s a többi képes volt megmaradni. Királyi józan tanácsain kivül visszatartotta őket a két sváb katona sorsa, kik csakhamar visszajöttek és keserves sorsukat maguk elbeszélték. T. i. a derék montenegrinusok nagy örömmel fogadták a sváb dezertorokat. Testvérnek fogadták, megvendégelték füstölt kecskehussal és kecske- 23 tejjel, másnap megint kecskehussal és azután mindennap ugyanazzal Mivel pedig a szökevények előtt unalmas kezdett lenni ez a folytonos lakomázásban töltött henye élet, tehát a testvérek oly módon gondoskodtak róluk, hogy mindegyiket felvitték egy sziklahegyre, s ott rájuk bizták egy-egy kecskenyájnak őrzését. Adtak mindegyiknek puskát, hanzsárt és dohányt; ellátták őket puskaporral és golyóval, ha netán alkalmuk lesz lelőni valakit. Mert valamit lőniök ugy sem lehetett. A hegylakó montenegrói maga is mind kecskepásztor. Talpig felfegyverkezve jár és hasadékokban húzza meg magát éjjelenkint. Szép volt az uj élet. A sziklára hasalva hetekig fürdött a szökevény a déli nap forró sugaraiban. Dagasztotta lelkét az édes tudat, hogy Istenen kivíil nem parancsol senki. Élő teremtményt kecskéin kívül csak elvétve látott, de akkor is olyan távolságban, hogy nem birta jól kivenni, ember vagy kecske légyen-e voltaképen. Sziklák hasadékaiban eldugdosva állottak élelmi szerei: esztendő előtt megfüstölt castradina (kecskehús,) és a kőkeményre szárított szh-a (kecskesajt) A dezertor tökéletes szabadságában azt tehetett, amit akart. Evett, mikor eszébe jutott. Jóllakás után, h-a megszomjazott, akkorelsétált a pár órányira tevő sziklába vájt kezdetleges 24 víztartóhoz, ott ivott a fölséges langymeleg esővízből, melyben vidáman kergetőzött a szépen kifejlődött s pompásan meghízott vizi állatoknak tömege. Mindezen delieiák után kicsiholt, rágyújtott a paprika-zamatu dohányra és újra leheveredett. Ha pedig ez nem tetszett, hát a sorrendet meg forditotta: először gyújtott pipára, azután ivott, s az evés gyönyöreit hagyta utoljára. Szóval fölséges élete volt. Emellett néhanapján embert is láthatott a szomszédos sziklahegyeken. Még pedig olyan közel, hogy kiabálással beszélgethetett is vele, ha tudott a nyelvén, — de ha hozzámenni akart volna, hegyről le, hegyre föl: abba bizony beletelt volna félnap. Ilyen véletlenül meglátott ember a dezertornak átkiabálta a napi hireket. Sohasem volt egyéb újság, mint az, hogy itt vagy ott a kecskepásztort agyonlőtte „valaki« és nyáját elrabolta. Ez náluk nemzeti szokás. Nagy baj volt az is, hogy a szökevény nem ismerte a barlangokat, sziklák hasadékait és egyéb búvóhelyeket. Emiatt ébren kellett tölteni egész éjszakákat : vigyázni a legkisebb neszre, nehogy valami rabló meglepje és agyonlőjje. A sok töprengés közben a szökevény azt is fejébe vette, hogy éjjel farkasok is megtámadhatják. Visszaemlékezett, hogy Castelnuovoban egy dalmata az általa megölt arany farkast (mely a 25 ami farkasunknál kisebb sakálfaj), krajcárért mutogatta. Aggodalmában elfelejtette, hogy ilyen állat nagy ritkaság s épen azért mutogatták pénzért. Végre fásult lön a sok tépelödésben a féktelen szabadság vad szépségei iránt. Belátta, hogy ilyen élet csak a benszülöttnek lehet édes, ki ahhoz hozzászokott, és ki a legszűkebb táplálkozás dacára egészséges, s emellett csodálatos kitartásu Félesztendő alatt tökélete-en megtörte a szökevényeket a szokatlan életmód. Furcsán szabadu\'tak meg. Mindkettő visszaszökött Cattaróba és jelentkezett a katonai parancsnoknál, nem törődve bármi lesz jövendő sorsuk. Megvesszőzték őket és börtönbe csukták, de ők a büntetés után pompásan érezték magukat. Szinte túlságos enyhének találták a katonai szigorúságot a kiállóit nyomorusághoz képest. E szökevények elbeszélése egyidőre mindenki kedvét elvette a szökéstől. Azonban az osztrák tisztek közt is akadtak néhányan, kik enyhíteni igyekeztek a honvédek szomorú sorsán, részint jószivüségüknél fogva, részint pedig mert titokban rokonszenveztek a magyar ügygyei. Ilyen volt valami Zonner nevű pozsonyi születésű főhadnagy, ki alattomban még dohánynyal is megajándékozta őket. Eközben a cattarói ezredes az egyik magyar 26 gyerekről, Döry Pálról valahogyan megtudta, hogy tud lovagolni: rögtön felmentette minden katonai szolgálat alul és magához vette lovásznak. Döry ugyan földesúr voltjdehaza, de most kitűnő állás volt ez neki ! Összes teendője annyiból állott, hogy ezredese lovait mindennap megjártatta. S mindaddig megmaradóit Dőry Pál ebben üz irigyelt jó módban, mig a császári kegyelem meg nem engedte Magyarországban levő rokonaínak, hogy pénzen kiválthassák őt a katonaságtól. Egy másik volt honvédtisztnek is ilyen bolond szerencséje akadolt félév múlva.: irnok gyanánt alkalmazták a katonai irodában s mint ilyent felmentették mindenféle piszkos munka alul. Nem pucolta többet a padlót és a piricset. A szeren-csefi a Kassa vidékére való Gombosy Ferencz volt. A caltarói nép hamar megszerette a magyarokat. Előmozditotta az önkénytelen ragaszkodást az a körülmény, - hogy mártírokat láttak bennük, kiket zsarnok sanyargat. Az osztrák különben sem örvendett náluk nagy szeretetnek. „Derék emberek vagytok, mert jól elpüföltétek a patátákatlu mondta egyik dalmata. Patátá- (krumpli) nak csúfolták az osztrákot. Különösen Királyi Pál tett sokat a környékbeli nép szeretetének megnyerésére. Uton-utfélen min- 27 denkivel beszélgetett, s barátságos modorával, mindenkit magához vonzott. Királyi már gyermekkorában tudott horvátul, hiszen szülőfaluja Szepetnelc harmadrésze máig is horvát. (A „Dunántuli Közművelődése Egylet" tehetne a magyarosodásáért valamit !) S csakhamar egész könnyedén beszélgetett a horváttal rokonnyelvű dalmatákkal. Olaszul pedig már előbb is tudott. Az egész Cattaro-vidéke csak ezredesnek (<colonello,) hívta Királyit, és mindenféle apró szolgálatokkal igyekeztek kimutatni iránta érzelt tisztes ragaszkodásukat. Ezenkívül több honvéd is bes/élt olaszul, nevezetesen Erdélyi József nagyváradi gyerek, sőt később valamennyien törték Dante zengzetes nyelvét. Mikor nagysokára alábbhagytak a szigorúsággal és megengedték, hogy vasárnap délutánonkint a honvédkutyák is kimehessenek a kaszárnyából: akkor már jó világ volt az előbbihez képest. Egyik csoport a tengeren csónakázott, másik elment látogatóba egyes cattarói családokhoz, harmadik csoport osteriába (korcsmába) ment szórakozni. Egykor Királyi néhányad magával egy jómódú családnál volt vacsorán, hol két felnőtt leány is ott ült az idegen vendégekkel. A leányok mindenáron magyar nótáért könyörögtek. Kedvükért a volt honvédek rákezdték : 28 Ne menj rózsám a tarlóra, Gyönge vagy még a sarlóra, Ha elvágod a kezedet : Ki süt nekem lágy kenyeret! Éneklés közben átrepültek lelkeik a messze Lazába, honnan száműzve voltak. Maguk előtt látták a dus kalászok hullámzó arany tengerét és az arató leányokat. A férfikar erőteljes éneke valami orgona hatalmas zugásához hasonlított, de egyre remegőbb lőn s mire a nóta végére jutottak, könyeztek valamennyien. »Lágy kenyeret« sütnek-e még közülök valakinek ? A leányok kíváncsian hallgatták az egyhangú éneket, majd megilletődve kérdezték annak tartalmát. Királyi lefordította. A két leány egymásra nézett: nagy bolondok ezek a magyarok, ilyen nóta felett hogyan lehet sirni ? Hej leányok! hogyan is tudnátok ti megérteni, hogy abban az egyszerű nótában a szegény rabok sóhajtoznak letiport hazájuk miatt. Cattaron kivül a későbbi időkben több helyen voltak helyőrségen honvédeink. Királyi százada többek közt őrségi szolgálaton volt Sutorinán, Castelnuovoban, és Perzagnoban Sutorina határvonal Dalmátia és Hercegovina közt. Lpitett szikla-ut vezet arra, s ennek őrizetére . rendelték a katonaságot. Kocsit sohasem látni az uton, csak réha jár arra szamárháton valami jómódú hegylakó. 29 Az őrség tulajdonképen a postajáratot védelmezte rablók ellen. A póstajárat büszke neve alalt értsenek önök egy gyalogembert, ki néha napján az uton végig megy és ládát cipel vállán. A ládában levélcsomagok vannak Az őrség egy káplár vezetése alatt levő katonai szakaszból áll, melyet hónaponkint felváltanak. Kaszárnyájuk egy magános ház, honnan a szem bármerre tekint, emberi hajlékot nem láthat. Az őrség élelmezése igen egyszerű. Az őrségi épület padlása tele van rakva castradinával, (füstölt kecskehussal) mely oly pompásan összevissza füstölt, hogy fekete bőrdarabnak véli az ember. Mindennap lehoznak a padlásról egy ilyen bőrdarabot és megfőzik forralt vizben. Ezzel készen van minden : a forró viz lesz a leves, a főtt hus a pecsenye. A fejedelmi koszt következtében általános gyomorforradalom üt ki, mert nincsen olyan kemény magyar gyomor, amelyik ezt az ebédet megtűrhetné. De nincsen szabadulás. Másnap megint csak enni kell valamit a kecskehusból, mert semmiféle más étel nincsen, és újra rémítő küzdelmeknek lesz harctere a gyomor. Mikor aztán a hónap \'eteltével másik szakasz felváltja az őrséget, a fiatal katonák lesoványodva alig képesek lépni. Még a csontjaik is zörögnek. Később Castelnuovoba vitték őket, hol már igazán jó sorsuk volt: kaptak eleven kecskét 8 30 a friss kecskehúst módjukban állott tetszés szerint elkészíteni menázsinak ; néha sütve, máskor fó\'zve. S ezzel a finom eledellel boldog gyönyörűség mellett megtöltötték éhes gyomraikat. Itt meg az ivóvíz volt" irtózatos. Forrásvíz vagy kútvíz nincsen a vidéken, s igy a sziklák között összegvüj ik az esővizet és azt iszszák a lakósok.\' Csakhogy a sok ideig állott viz hemzseg a férgektől, s a tiszta vizhez szokott honvédeket más ivóviz absolut hiányában a szomjúság rá-kényszerilelte mégis, hogy megigyák az undorító vizet. Castelnuovo házai egymás fölött állanak, mert a városka hegy oldalára épült. Itt már rendes kaszárnyában laktak embereink. Az emeletes nagy kaszárnyából szabad kilátásuk nyílott a tengerre és sokszor elnézegették a hullámok játékait s a hajók küzködését. De a szép kaszárnyában is volt baj: nem lehetett aludni benne az embervérrel táplálkozó bizonyos piros állatkák végtelen sokasága miatt. Gyakori látvány volt, hogy a sokkal kisebb hangya magasra tartott fejjel mikép visz egy-egy poloskát szájában. Bár a katona ágyak nem állottak másból, mint deszkákból, melyek kecskelábakra voltak fektetve, s bár az. ablakokat is mindig nyitva tartották a nagy melegség következtében, ezenkívül generális pucolást végeztettek a legénységgel minden szom- 31 balon: ezek dacára a ronda ellenséget még az ágydeszkákból sem voltak képesek kiirtani. Persze elégetni kellett volna a repedezett régi deszkákat és ujakat beszerezni ;* csakhogy hol vegyenek uj deszkát,mikor ebben az istenverte országban nincsen fa ? Nagy ritkán scorpió is tett látogatást éjjel a kaszárnyában, sőt házikigyó is mutatkozott, de sohasem okoztak szerencsétlenséget. Az olaszok sok practicus dologra megtanitották honvédeinket. így például, hogy az ágyban ne mozogjanak, ha éjjel scorpiót éreznek testűkőrt, mert a mozdulatlan emberen a scorpió csendesen végigsétál, de meg nem csipi. Máskor honvédeink a várfái árnyéka alá húzódtak a forró nap heve elől. Pár lépésnyire kis bokor állott a sziklás talajon. (Jlt heverésztek nagy lelki nyugalommal, mig arra jött egy olasz és rémülten rájuk kiáltozott: „Signori, az Isten szerelméért, ugorjanak föl, hiszen minden pillanatban megtámadhatja önöket valami vipera és megölheti!" Magyarjaink csakúgy félvállról vették a figyelmeztetést : nincs Dalmátiában olyan kígyó, mitől ők félnének! Hanem néhány nap múlva épen a város közelében rávetette magát a vipera egy olaszra, ki olyan szerencsés volt, hogy megölhette a kigyót s aztán ordítozva hívta az embereket. Honvédeink is odamentek megnézni: ott feküdt a félelmes 32 kigyó a köves földön, valami bárdfélevel 3 darabra vágva. Hossza alig volt két lábnyi, de aránytalanul vastag. „Ismét tanultunk valamit!- jeg\\ezték meg egymás közt a honvédek, kik nem hihették hogy ingerlés nélkül embert megtámadni merjen olyan kis kigyó. Perzagnoban egy teljes század képezte a helyőrséget. Mikor Királyi századja volt a soros, akkor a catlarói kereskedők ragaszkodásuk jeléül minden vasárnapon küldöttek a colonellonak ajándékot, mely ennivalókból és borokból állott. Söt néha még fagylaltot is küldöttek Cattaróból, melyet pléhdobozba raktak és zsinórra kötve a tenger vizébe eresztettek s igy hozták át csónakon Perzagnoba, hogy el ne romoljék. Később is nét Cattaróba vitték Királyit, hol megismerkedett Cternagora (Montenegro) vladiká-jával, ki barátságával tisztelte meg a müveit magyart. Petrovils II. Péternek a Csernagora ez időszerinti fejedelmének enyhe meleg levegőre volt szüksége, mert betegeskedett. Orvosa tanácsára kibérelte Cattaro mellett egy magános háznak emeleti részét, melynek földszintjén osteria (korcsma) volt. A fejedelem itt a tengerparton töltötte majd az egész esztendőt, mely neki utolsó lőn. A vladika erősen kifejlett magas ember volt, de tartós betegsége következtében nagyon gör- 33 nyedve járt s egész üregnek látszott a 35 éVes fiatal férfiú. Magyarjaink néha kirándultak az osleriába, s itt Királyi egy alkalommal rendes szokása szerint beszédbe ereszkedett az olt talált inonteneg-i óival, ki a vladika hadsegéde volt Az adjutáns hamarjában elmondotta a feke\'e hegyek urának, hogy miféle népek vannak az osteriában. Petrovits Péter ritkán mozdult ki szobáiból, most azonban rögtön lejöit az osteriáha és a magyarokkal beszélgetni kezdett. Legfolyékonyab-ban Királyi Pál tudott vele beszélni, még pedig nemcsak illir nyelven, hanem a fejedelem legnagyobb örömére franciául is. A vladika rendkívül megkedvelte Királyit és kérte, hogy ahányszor csak teheti, jöjjön el hozzá látogatóba, mindenkor igen szívesen fogadja. Királyi aztán elég gyakran eljárt és elszórakoztatta a nemközönséges műveltséggel bíró fejedelmet, ki egész bizalmas volt Királyival szemben. A vladika adjutánsa, kinek révén Királyi a fejedelemmel megismerkedett, szálas, marcona formájú igazi szláv tipusu fiatal ember volt. Tüszőjét telerakta pisztolyokkal és késekkel. Különösen dicsekedni szokott figy szép munkáju késével, melynek nyele faragott elefánlcs íntból, pengéje pedig damaskusi acélból volt. „Előbbi gazdája nem akarta ezt a kést semmi pénzért eladni, hát ledurántottam!" mondogatta büszkén ■ 3 84 Nem csudálhatjuk, hogy Királyinak sokszor panaszkodott a fejedelem, hogy európii mivelt-ségü férfiúnak hiányát nagyon érezi. Néha hivta is magához: „szeretnélek magamhoz venni,, csak hosszú élethez ¡ehetne reménységem!" Honvédeink mulattak egyszer az osteriában, mikor Péter vladika lejött Királyival közéjök és azt mondta nekik francia nyelven : „Jól tudom, kik vagytok, s jegyezzétek meg magatoknak, hogy aki közületek megváltoztatni akarja sorsá\' : én gondoskodni fogok róla !" A magyaroknak Királyi tolmácsolta a fejedelem igéretét, de ekkor senki sem vette igénybe. A következő évben azonban az örökös szeká* lás elől elszökött Kránkl nevű volt honvédtiszt Montenegróba. Az vladika ekkor már meghalt s Kránkl sem tehetett mást, mint az előbbi szökevények : egy darabig őrizte a kecskéket, aztán félév múlva visszajött. Nem volt képes ottmaradni. Kránkl" azonban nem kapott semmiféle büntetést sem. Ö t. i. mikor jelentkezett, azonnal irt apjának levelet, melyben leirta keserű életét s kérte, hogy segítsen rajta. Rövid időre jött értesítés Bécsből a parancsnokhoz, hogy Kránkl minden büntetés nélkül kieresztendő a dutyiból. (Kránkl apja magas rangot viselt az osztrák hadseregben : kormányzó-parancsnok volt valahol a bánsági vojvodaságban, — mely vajdaságot az osztrák bosszúállás kiszakított Magyarországból, 35 — s azért lelt ilyen hathatós a közbenjárása) Kránkl után még egy honvéd szökött meg: valami Bogács nevü egermelléki fiu. ő a forradalom elején kadétiskolából szökött a honvédséghez. Rogács a szökésből nem csinált titkot társai előtt. Egy alkalommal összehívta mind a volt honvédeket és azt mondta: „Tudjátok kedves íöldieim akármi lesz sorsom, én elszököm! Hiszen ha valamikor kiszabadulnánk is, ti számatokra majd akad valami foglalkozás, de én elveszett ember maradok akkor is, mert katonáskodáson kívül semmilse tanultam. Az osztráknál pedig sohase szolgálhatok Hat inkább kimegyek a világba 1" Rogács, amint bajtársai később megtudták, Hercegovinába szökött és nem jött vissza soha. De küldött ize- elet \' Körülbelül egy év múlva Cattaro városán kívül sétálgattak honvédeink, mikor egy illír kérdezte tőlök, hogy nem-e magyarokkal találkozott össze? Királyi igenlő válaszára az ember elmondotta, hogy Rogácsnak jó állása van egy trebinjei gazdag fa-liferánsnál és azt üzeni a magyar testvéreknek, mikép ha valamelyik el* szökni akar, csak jöjjön bátran ő hozzá Trebin-jébe (Hercegovina akkori fővárosába), hol egész életére gondoskodik róla. De ezentúl nem szökött el senki. Rogács nem jött vissza soha. Meglehet, hogy 2* 36 akkor is még életben volt, mikor Bosniát és Hercegovinát annectálluk. Ha élt, hát a bolond sors furcsa dilemmába hozta, mert a magyar bakák (tehát saját haza fiai) ellen kellett küzdenie. Az is lehetséges, hogy Rogács máig is él valahol Hercegovinában. Eközben nagy szerencse érte 1851-ben Királyit: káplárrá tették. Később kitudódott, hogy ezt a szerencsét furcsa ok idézte elő. Magyarországban addig keresték a zsandárok valami nagyszerű összeesküvés szálait, mig csakugyan íelfödöztek egyet; az évszaki rendszerre alapítóit összeesküvést. Ugyanakkor Hamburgban elfogták Pataki (Piringer) Mihály emissáriust s volt honvédszázadost, az összesküvés egyik főnökét, (ki kanizsai születésű s a vele egyidős. Királyinak ismerőse és földije volt.) Epen akkor fogták el, mikor szökésre és lázadásra csábította a Schivarzenberg katonákat. Most aztán megindult a hajsza összeesküvők felkutatására. Bizonyosra vették, hogy az összeesküvésnek részesei az osztrák seregbe besorozott honvédek is. Titkos utasítás érkezett a cáttarói parancsnokhoz, hogy a volt honvedeket szigorúan szemmel tartsák. Titokban ügyeltek tehát a honvédek minden mozdulatára. Persze eredmény nélkül, mert ezek semmiféle hírt se kaptak hazulról. Hercegovinában eközben lázadás ütött ki. Kii- 37 lönben a lázadások napirenden voltak a török hódoltság alatt levő tartományokban. A törökök az osztrák császár beleegyezése folytán a szárazföldet elkerülve, hajókon szállítottak élelmi szereket, hogy igy a felkelők háta megett könnyen elláthassák eleséggel a szorongatott várőrségeket. Ekkor Catlaróba jött ezer török katonából álló teljes zászlóalj, mely az élelemszállitást eszközölte.\' Általánosan ismeretes volt a törökök rokonszenve a magyarok iránt, s ezen okból most még jobban vigyáztak a honvédek minden mozdula-\' tára. Egy nevetséges semmiség pedig majdnem kétségbeejtette a cattárói tisztikart : bizonyosra vették, hogy az itleni magyaroknak és az odajött törököknek titkos összeköltetésök van, mert parádé alkalmával az itt időző töröktisztek magyar attÁlát viselnek. Ez pedig titkos figyelmeztető jel lehet a magyarok részére. Jaj, ha itt fog kitörni egy uj revolutió 1 Oh ti szegény osztrák tisztek, félelmetekben elfelejtettétek, hogy a fekete posztós magyar attila zsinór nélkül, (a sztambuliii,) a török ka-lonák rendes egyenruhája! Feszült éberséggel kutatott a cattarói tisztikar minden szó és minden lépés után, de azért még sem tudtak kisütni semmiféle conspirálást. Legfurcsább volt, hogy a törökök csakugyan feltűnő barátságosak voltak a magyarokhoz, de 38 nem tudtak velők beszélni. Honvédeink pedig nem gyanítván semmit az osztrák tisztek gyötrelmeiről, mindig ott járkáltak a török csapatok közölt, a mikor csak szerit ejthették, sőt igen hangosan szoktak beszélgetni magyarul, mert maguk is azt hitték, hogy akadnak magyar emigransra a törökök közölt. Ezáltal magukra vonták ugyan a törökök figyelmét, de magyar feleletet vagy valami jeladást nem nyertek egy töröktől sem. Emellett tolyton a tengerparti őrállomáson a törökök közelében őgyeleglek magyarjaink, hol órákig voltak egy-egy török tiszt társaságában. Egyik magyarul beszélt, másik törökül, és pompásan érezték magukat miudaketten egymás társaságában. Egyszerre a napiparancsban kihirdették, hogy Királyi káplárrá lett. Képzelhetni mekkora meglepetést keltett ez a dolog a bajtársak között. A rejtelmes ügy magyarázatot nyert hamarjában. Korpoial Királyit azonnal magukhoz hívták a tisztek s tulszives módon kérték, hogy bizalommal és barátsággal viseltessék irányukban. Eleintén nem értette a dolgot Királyi, de folyt m vitték őt rapportra hol végre nyíltabban beszélgettek vele, eleinte szép szavakkal, majd fenyegetéssel rá bírni akarták bizonyos összeesküvés felfödözésére. Tiszti aranybojtot Ígértek neki szolgálataiért. Királyi őszintén megmondotta, hogy semmitsem tud (persze nem hitték el neki), s hogy különben 39 sem fogadhatná el a tiszti rangot, mert nem akar katona maradni. Ekkor látta mély megbotránkozással Királyi, hogy tőle árulást kívánnak. Titokban figyelmeztette bajtársait, nehogy tudatlanságukban ártsanak maguknak. A nyert sarzsiról lemondani nem lehetett, mert megbotozták volna, ha ilyen kívánsággal ment volna rapportra, s igy megmaradóit káplárnak. A cattarói tisztikar nagyot bámult, mikor a törökök mintegy három heti tartózkodás után elvonultak anélkül, hogy a magyar forradalom kitört volna Honvédeink sok ünnepdélutánt töltöttek Antonio nevü korcsmárosnál, kinek Perzagno mellett volt egy magányosan fekvő osteriája. A korcsma gyönyörű helyen állott. Közvetlenül mellette volt a tenger, örökös mozgásban. Másik felől a korcsma ajtajából látni lehetett fényes felhők gyanánt a naptól ragyogó mozdulatlan sziklahegyeket. Akkor is innen indultak, ha. tengeri kirándulásra mentek. Antonio gondoskodott mindenről, csónakról, élelemről, emberről. Csónakost ugy szerzett, hogy kiállolt az ajtó elébe, kezeivel tölcsért csínált és felkiáltott a hegyek közé : „Oiho-o -ho—ho" ! A kiáltás visszhangot vert a hegytetőkön, melyre ott fen megmozdult valaki, és mesés rövid idő alatl lejött egy toizonborz olasz férfi olyan hely- 40 ről, honnan idegen ember órák hosszáig sem tudna lejönni. Ez Tripo (Tryphon) volt, a korcsmáros öcscse, ki egymagában élt a kopár hegyek szakadékai között. Senki se tudta okát Tripo furcsa életmódjának, ő pedig mindig kitért a magyarázat elő], ha faggatták, hogy miért kerüli az embereket. Dacára, hogy ez a sajátságos Tripo szófukar ember volt és csak a hegyekben vagy a tengeren érezte jól magát, azért Királyi mégis meghódította hamarjában. Ugy bánt a szótlan olaszszal, mint bizodalmas jó baráttal, s ez hálából ugy viselke dett, mint valami hűséges kutya. Szinte látszott az öröm rajta, ha szívességet, tehetett a colonel-lónak. Csak ugy leste minden intését. Sokszor mondotta Királyi : „Tripo legjobb ember a földön." És Királyi képes volt beszédre hozni Tripót is. Tripo egykor tul a Cattaro cli Bocchen csótia káztatta Arvay Sándort és Királyi Pált. Mikor már messze ben voltak a tengeren, azt mondja Királyi: „Most hagyd békén Tripo a csónakot, inkább diskuráljunk !a S kérdezősködött a kör nyékről s népeiről. Tripo pedig beszélt minden tartózkodás nélkül: — „ Az a sziklához ragasztott ház valami Vranja családé, kinél hordószámra vannak elásva századok óta összeharácsolt kincsek és drágaságok ". — „Vigy oda Tripo, hadd nézzük meg !" mondja Királyi tréfásan. Tripo szó nélkül a part felé 41 indított és Perzagnotól jó messzire kikötött a Vranja-ház irányában. A meredek partról a házig egy zeg-zugosan ppitett ut-folyosó vezetett, mely két sor falból állott. Szemmel láthatólag azért építették igy, hogy támadások esetén megvédelmezhesse a házat egy-két ember egész sereg ellen. A régi ház vas ajtójával és vastáblás kicsi ablakaival várhoz hasonlított, s fészek gyanánt függött a sziklahegy oldalán. A vastáblákat egész nap zárva tartják részint rablók iránti bizalmatlanságból, részint avégett, hogy a nagy melegtől hűvösen tartsák a szobákat. Tripo dörömbölt a bezárt ajtón, melyet némi povedálás után megnyitottak. És ők bementek a házba, hova magyar ember b:zonyosan nem lépett be soha. Csibukjával kezében jött eléjök egy magas szikár dalmata, övében késekkel és pisztolylyal. A dalmata mindig magával hordozza kedves fegyverét és csibukját, s csakis addig válik meg tőlük, mig templomban van. Ekkor a csibuk és puska a templom falához támaeztva, kin maradnak, de a pisztolyt és kést a mise alatt is övükben hagyják. Tripo hamarjában megmagyarázta a gazdának, hogy vendégei olyan rablófélék, kiket a császár büntetésből tett katonává. E magyarázat örömmel töltötte el a bizalmatlankodó gazdái, alig tudta mikép járjon látogatói kedvében. 42 Előparancsolta feleségét is, kinek viharedzett formája arról tanúskodott, hogy nemcsak templomba tud járni a nyugalmas öszvérháton, de meg nem ijed rablótámadástól sem. A gazda dohányt és rákit hozatott elő. A vendégek ittak és csibukra gyújtottak, aztán kívánságukra Vránja megmutatta egész házát. A nagynak látszó házban csakis két szoba volt, de akkorák, hogy civilizált népeknél beillenek nagy termeknek, Az első szoba különben a kényelemszülte bútoroknak mélységes megvetéséről tanúskodott. Egy deszka-asztal, pár ta-szék, és egy pricsforma ágyon kívül csakis néhány gyékény volt benne. Hát ez volna a kincses Vranja háza ? \' Hanem annál meglepőbb volt a másik terem, melynek hossza lehetett legalább lő, magassága pedig 6 meter. Mindanégy falán köröskörül csupa öldöklő szerszám volt felaggatva, egymás fölé állított kettős sorban. Voltak itt legújabb szerkezetű fegyvereken kivül kovás pisztolyok ezüsttel kivert agygyal, régi puskák damaskusi acél csővel, mások pedig hosszú széles tölcsérforma csövekkel, aranyos-nyelü kések, ezüst tölténytáskák, hajló-pengéjü görbe kardok, bárdok és fejszék. Mintha az ősrégi Vranja-család minden nemzedéke csak egyetlen célért élt volna : hogy tökéletessé tegyék családi arzenáljukat. A szem nem tudott pihenést találni a szokatlan gyűjteményben, 43 annyi sok különös darabja volt. Isten tudja hányféle néptől és miféle korból szedték össze. Királyi gyönyörködött a ritka gyűjteményben, szívesen beszélgetett az önérzetes gazdával. — „Hát ennek veszitek-e hasznát ?" kérdi szokás szerint tegezve a gazdát, s rámutatolt egy széles tölcsérü régi puskára. — „Oh most már nem használjuk, de előbbi időkben, ha már beértük a hajót, ez volt legjobb fegyverünk. Sok golyót lehetett belerakni és sokat megsebesített a másik hajó embereiből!" T. í. a becsületes gazda pirafa (tengeri kalóz) volt valamikor, amiként kalózok valának ősapái s minden rokonai, és kalózok voltak a Cattaro cU Bocche lakóin kívül az egész Földközi tenger összes partlakói. A kirándulók figyelmesen vizsgálgatták a kiváló darabokat, míg egy feltűnő hosszú csővel ellátott puskát Királyi kezébe vett és azt mondá: „Gondolom hogy jól tudsz bánni fegyverrel ; lehetne-e találni ilyen puskával ?« — „Jeliek velem, majd megmutatom,« szól Vranja röviden. Megtöltölték a puskát egyetlen golyóra és kimentek a házból. Egy darabig járkáltak a sziklák között. De sehol sem akadnak valamire, melyet meglőni ■ lehetne, — mintha csak teljesen kihalt vol na itt a természet. Egyszerre Vra nja megáll. — »Látjátok azt a fát itt a fejünk felett?" Csak némi magyarázgatás után fedezték fel 44 magyarjaink fejők felett mintegy száz méter magasban egy kis török-meggyfát, melyre Vránja felhívta figyelmüket. A meredek sziklák között nőtt fel magánosan, egy teljesen hozzáférheletlen-nek látszó helyen. — „Ezt a fát lehozom puskámmal !"szól Vranja s a hosszú csövet felemelve, céloz. A fegyver eldördül, a hegyek tízszeresen visszaverik durranását, és a meggyfa — mint a meglőtt nyul szokott, — egyet fölfelé ugrik a levegőben, aztán lehull a mélységbe. Ilyen lövést sohasem láttak embereink. Vranja eltűnt s a sziklák közöl csakhamar kihozta a lelőtt meggyfa?, melyet Királyinak nyújtott. Az ujjnyi vastag meggyfát mintha éles késsel vágták volna le száráról. „Nem volna tanácsos ellenséges lábon állni azzal, ki így tud a puskával bánni;" mondta társának Királyi s Vranjától elbúcsúzván, magával vitte a meggyfa-ágat emlékül és belőle csibukszárat csináltatott. — „Szívesen fogadlak benneteket és megvédelmezlek még a császártól is, csak jöjjetek házamhoz bátran akármikor!" mondta nekik a váláskor Vranja és önérzetes hangjából kiérzet t, hogy Ígéretére oly bizonyosan lehet számítani, mint a halálra. Persze, Vranja ősei függetlenek voltak mind a török mind a velencei uralom alatt, ő tehát miért ne merne kikötni az osztrák császárral ? 45 A kincsekről egészen megfeledkeztek kirándulóink, de visszautazás-közb-n azt mondja Királyi: „Hát a kincsek hol vannak Tripo?" — „Azok elásva vannak a sziklák alatt colonello !u felelte Tripo komoly meggyőződéssel, mely kijelentését embereink is valószinünek tartották a tapasztaltak után. A volt honvédeknek szökésre több izben tettek ajánlatot. Perzagnoban egy kirándulás alkalmával egyszer csak megszólítják Királyit az utcán franczia nyelven. Királyi csodálkozva beszélgetett az idegen férfiúval, és beszéd közben kiderül, hogy a megszólító egy gazdag h ijó-f uvarozó, kinek hajói Perzagnoból, — hol hajótelepe van, — a világ min-d n részébe járnak szünet nélkül. Ez az idegen azt mondja többek közt Királyinak : „Akármely időben készen állok a magyarokat elszöktetni és hajómon elszállítani teljesen ingyen. Még élelmezem is őket szívesen. Kezeskedem teljes biztonságukért, ha idáig a hajótele-pemíg szökni képesek lesznek, mert akár éjjel, akár nappal jönnek, rögtön tengerre indítom egyiK hajómat és elviszem őket akárhová, ahova menn akarnak, ha mindjárt Amerikába is." Ilyen csábító ajánlatok dacára sem szökött meg azuián senki. Részint mert belátták annak hiábavalóságát, részint pedig, mert, a lakósoVtól nyert hírek folytán reményleni kezdették, hogy a katonaságtól hazabocsájtatnak. 46 Ez ugyan nem történt meg. mert a liir teljesen hamis volt, — de időközben Árvaynak megengedték sok utánjárásra, hogy (két évi szolgálat után) 1200 forintért magát kiválthassa a katonáskodás alól és hazamehessen. Királyi nagyon érzékenyen búcsúzott el a hazájába induló boldog Árvaytól, hisz a besorozott volt honvédek között Árva.v állott legközelebb szívéhez, mert mindketten Zalamegyéből valók voltak. Búcsúzáskor azt mondta Királyi: „Azt izenem, hogy odahaza ne fáradozzanak az én kiváltásomon, mert még nagyobb bajba hoznak, ha kisülni találna, hogy Hentzyt én fogtam el Péterváradon ! Ha pedig találkozol pesti jóakaróimmal, hát mondd meg nekik, hogy még most is viselem a szűzmáriás amuleltet, melyet emlékben adtak." Árvay hazamenetele után sokszor járkált Királyi egyesegyedül mindenfelé. Egy alkalommal Anlonió, a korcsmáros, behivta magához Királyit és nagy titkolózva mondotta, hogy menjen Tripóval csónakázni. Sugdozás közben Antonió mimikával mutatta, hogy valami meglepetés készül. Királyi csónakra szállt és mikor messze benn volt a tengeren, akkor Tripo ünnepélyesen egy levelet ád kezébe. Királyi érzi. hogy ez a titokteljes levél valami hirt hoz az elhagyott hazából. Mély megindulással bontja fel és olvasni kezdi. 47 A levél csakugyan az édes hazából hozott tudósítást. Megírták benne, hogy a magyarnak nincs hazája, hogy fiai űzött vad gyanánt barangolnak szerte a világban. Hogy Noszlopy Gáspár és Márk barát, — Királyi jó ismerősei — gatyában és irhásbundában bujdosnak a Bakony rengetegei közt sok száz volt honvéddel együtt. (Márk barát igazi neve Gáspárics Márk, ki f\'ranciscanus szerzetes létére honvéd őrnagy lelt s ezért később — 1858 szeptember 8 án Pozsonyban felakasztották. Úgyszintén felakasztot ák No zlopv Gáspár volt so-mogymegyei kormánybiztost is.) Hogy a nép hite szerint Kossuth Lajos is velük van a Bakonyban, és uj forradalomra készülnek, hogy V. Bélát (Viktória angol királynő másodszülött fiát, kinek nevében érmet is vertek Londonban „V. Béla Magyarország királya" körirattalj emeljék Magyarország királyi trónjára. Tudósították továbbá, hogy földijét Pataki (Piringer) Mihály honvédkapitányt Bécsben felakasztották. Mikor pedig a Piringer család requi-emet mondatott a kivégzett lelki üdvösségeért Dolmányos György kanizsai piárislával, akkor a piáristát csak az a körülmény mentette meg a börtöntől, hogy a vizsgálatnál kiderült, mikép a misét nem hazafiságból, hanem pénzért mondotta. Megírták a le élben, hogy általános statárium van, hogv urat és parasztot zsan dárok zaklatnak, 48 s bogy az akasztások napirenden vannak az egész Magyar hazában, Nincs irgalom! Királyi megrendülve olvasta a borzasztó hireket. Sóhajtva temette arcát kezébe és sokáig ült némán, kétségbeesetten. „Nincs irgalom !" Bármilyen rossznak képzelte honfiai sorsát, a valóságban iszonyúan rosszabb volt az. — „Mi baj van. colonello ?" — kérdezte Tripo szomorúan. Királyi nem szólt, de Tripo ismételt könyörgésére könnyített lelkén és elmondta hazájának Ietiprását, honfiai kínzását, a katonai hatalom brutalitásait. Tripo, a szelid Tripo, a/ elbeszélés alatt olyan lett mint valami bőszült állat. „Majd összetépek én néhányat a mészáros kutyák közül: majd boszut állok én a colonelloért, mintha testvére volnék !" kiabált magán kivül és szemei villogtak a dühtől. Királyi csodálkozva nézte Tripot, mire ő haragjának magyarázatául elmondotta életsorsát. Indulatos káromkodások közt körülbelül a következőket beszélte el: „Még kis gyerek voltam, mikor idegen légiók lepték el hazámat. Kevély franciák voltak, kik azt vésették pénzeikre: Isten óvd\' a franciákat! és gyalázatos bün volt minden cselekedetük. Minden kicsiségért borzasztóan erőszakoskodtak a francia katonák; A Bocclie környékére nagy adót vetettek s behajtották irgalom nélkül. Ki 49 csak tehette, elszökött az elviselhetlen garázdaság elöl Montenegróba, vagy a török basa egyéb tartományába, mert ott sokkal jobb sorsa volt. Én mint gyerek a katonák elleni gyűlöletben nőttem fel. Asszony és leány ki nem léphetett a házból, ha megőrizni akarta tisztaságát a franciáktól. Mint a dögöket, ugy vitték ki a kaszárnyákból reggelenkint azon asszonyokat, kiket éjszakánként agyonkinoztak, — és beledobálták őket a tengerbe. Élve nem bocsájtotlák ki a szerencsétlen nőket, nehogy föllazítsák a lakósokat. Hét esztendő alatt 386 nőt emésztettek így el a Dalmát partokon. E szomorú sors érte két nénémet is, kiket a tengerparton ruhamosás közben megleptek és magukkal hurcoltak a katonák. Családtagjaink és szomszédaink egész éjjel keresték őket, dc hasztalan. Hajnalban megtalálták végre egyik kaszárnya fala mellett: egyiket holtan, másikat még élve ugyan, de össze-visszatört tagokkal. A katonák félholtra verték s azután el nem mondható gyalázatosságokkal illetvén, reggel kidobálták őket a kaszárnya emeletéről, hogy a szemetes kordéval majd a tengerhez vihessék. Azt hitték halott mindakettő. Hazavittük . szerencsétlen nénéim roncsait. Gyászunk jeléül bezártuk kapunkat, ablakainkat és azokat feketére festet ük. Nagyobb szerencsét- 4 50 lenség érte házunkat a Jányok gyalázatára), mint ha a család teje halt volna meg. Ettől fogva még inkább gyűlöltem a katonákat. Irtózatos bajunkról rögtön értesítettük komáinkat ét> ismerőseinket. Egyik meghatározott éjjelen aztán elmentünk templomba próbratim esküre. (A probraíini: testvéri frigykötés vérboszura.) Eküor mint 12 éves fiu én is ott voltam az egy mécscsel alig világosított templomban, hol már egész csapat férfiú volt egybegyülekezve. Hallgattam atyámfiainak halk imádkozását s mikor a pap odanyújtotta eléjök a szent keresztet : én ís megcsókoltam a fölfeszitett Jézust és én is megesküdtem, hogy boszut állok. Gyerek voltomnál fogva magam nem ölhettem, de honfiaimat nyomra vezettem, ha valahol egy egy magános katonát ládám kóborolni. S testvéreim, földieim, már többet megöltek a franciák közül, mikor végre a hegyormokon\' fellángolt az általános felkelésre jeltadó tüz. A következő nap sok francia vért látott kiömleni. Elfoglaltunk 4 hajót és a legénységből megöltünk ahányat csak tudtunk. Kivertük teljesen az istentelen népet! De még ezután is lesújtott reám egy nagy csapás. Mikor már több év óta feleséges ember voltam, égy kutya osztrák tisztet szurkáltam agyon, kit a feleségemnél találtam. Az átkozott asszony kimenekült kezeim közül és • ijedtében világgá futott, s azóta én is itt bujdosom a hegyek között, nehogy megcsípjenek ! 51 És azóta mindig eltog a düh, ha aranyos katonát látok, akár osztrákot, akár franciát. Gyönyörűség lesz nekem ismét gyilkolni! Gyönyörű -ség lesz testvéreimért, feleségemért, hazámért bo-zut állani !" Királyi " elképedi a dühös . kitörésen, és szegény Tripo sorsa fölött sokáig eltépelődött magában. Eszébejutottak Berchet János olasz költő lángoló szavai : Maladetta chi cT italo amplesso 11 tedesco soldato beo ! (Átkozott vagy olasz leány, Ki az osztrák zsoldost megöleled !) Visszautazás közben csak alig volt képes Ki= rályi megígértetni Tripóval annyit, hogy legalább addig nem gyilkol, mig ő erre utasítást nem ad. Királyinak később jobb sorsa lőn. Egy jószívű parancsnoka akadott Magner ezredes személyében, ki hamar őrmesterré tette, vele barátságosan bánt, esténkint magához hívta vacsorára, és vacsora után rendesen vele sakkozott. Sőt mindenkép tisztet akart csinálni Királyiból, de ez határozottan visszautasította. Keserű hét esztendő múlva bocsájtották haza Királyi Pált. — Ha igaz a dalmát néphit, hogy az arkangyalok Dalmatia meredek hegycsúcsairól figyelik az embereket, akkor ti égi lények! hét hosszú évig *4 52 láttátok Királyit ott járni meggörnyedve a honfiúi aggodalmak miatt, keserűséggel szivében, bo-szuval agyában, szenvedve a száműzetés gyötrelmeit : mig végre, mikor már nem volt képes többé megtalálni apja sirját sem a kanizsai temetőben, mikor még az egész magyar haza csupa temető volt, — kegyelmesen elbocsájtották ! (Vége.) Nagyobb sajtóhibák: Lapszám Sor Kijavítva 3. 3. renstantiája restantiája 6. 1. magas nép magyar nép 6. 2. nyargatták sanyargatták 11. 1. februárban januárban |
