* Ez a fájl célzottan mobilon való olvasáshoz készült. Ajánljuk hozzá a ReadEra megjelenítőt.
| 2.31 MB | |
| 2022-12-16 13:34:44 | |
 | |||||||
Nyilvános  263 | 750 | Rövid leírás | Teljes leírás (217.88 KB) | Cím: Szines mozaik Nagy-Kanizsa történetéből Szerző: Halis István (1855-1927) Szerz. közl.: írta Halis István Kiadás: Nagy-Kanizsa : Wajdits József, 1893 ETO jelzet: 943.912.1Nagykanizsa Tárgyszó: Nagykanizsa Szakjelzet: 943.9 Cutter: H 22 Oldalszám: 140 p. A következő szöveg a könyvből keletkezett automata szövegfelismertetés segítségével: színes mozaik NAGY-KANIZSA TÖRTÉNETÉBŐL. IRTA HALIS ISTVÁN. NAGY-KANIZSA, IFJ. WAJD1TS JÓZSEF KÖNYVNYOMDÁJÁBÓL 1893. Forrásaim: 1. Nagy-Kanizsa város levelestára. 2. Magánosok kezein levő okiratok. 3. Babochay József mult századbeli történeti feljegyzései. 4. Eletbenlevők visszaemlékezései. Ezeken kivül adatokat felhasználtam kisebb mértékben a következő munkákból: a) Wunderbahrer Adlers-Schwung oder fernerc Ge-schichts-Fortsetzung Ortelii Redivivi. b) Die neue eröffnete Ottomanische Pforte. c) Zrínyi Miklós: előterjesztése I. Lipót császárhoz Kanizsa ostromáról. d) Fejzi: „Gazavati Teriaki Haszan pasa der Kanizsa" -— török kézirat. (Ismertette Vámbéri Ármin.) e) Gyöngyösi István: Ajánló-Levél Charicliához. f) Bátorfi Lajos: Adatok Zalamegye történetéhez. g) Nóvák Mihály: Zalavármegye a szabadságharczban. h) Pesti Hírlap 1848. évi folyama. A képeket rajzolta Róth Miksa. i Nyári éjjel. Ipjfél körül jár az idő. A világmindenségben szikrázó -S\'' kicsi lámpások gyanánt fénylenek a nagy égitestek. Olyan meleg augusztusi éjszaka, van, milyen valahol Szevilla táján szokott lenni. S mivel a kánikula forrósága a nappalhoz képest enyhült valamicskét, tehát az enyhébb levegőt sietnek felhasználni: „alusznak minden állatok." Fűvel benőtt csöndes udvaromban ketten vagyunk Róth Maximilánnal, ki a könyvecske képeit rajzolta. Művész vér: czigány vér. Mire a nagy melegben jóleső lustálkodás közben eszmélkedem: akkorra társam átöltözött apródruhába, egy rozoga gitárt szőrit szivéhez, (komédiás-trupptól szerzett requisitumok) — és énekelget hozzádülve az udvaron vadontermett eczetfák egyikéhez. Hallom, hogyan belepönget a húrba és férfias hangján, érzelgősen, mint valami lovagkorból megmaradóit trubadur, énekeli; — 6 _ 7 — A gitározó piktor néha fölveszi szivarját és nagyokat füstöl. A szivartüz fényénél látjuk, hogy menekülnek a füsttől a szúnyogok százai, melyek vérünket szívják a sötétben. Én pedig hanyattfekszem a fűben. Nézegetem, hogy az eczetfák silány koronája miképen föd el egy-egy darabot a csillagos menny-égből. Eközben elmélázok. Isten a megmondhatója, hogyan, — egyszerre csak lelki szemeim előtt áll Várady Józsi; szinte hallom, hogyan énekli merengő alt-hangján: Fölverem a sarkantyúmat, Már én innen elmegyek; Szőke leány, édes leány A jó Isten áldjon megl Adjon az ég oly szeretöt A ki téged el is vesz: Mert mire én házasodom, Isten tudja mikor leszi Nini! hiszen ezt a nótát akkor énekelte Várady (még pedig kétszázszor egymásután) mikor Kanizsáról elvitték az iüeték-szabási hivatalt és a távozó tisztviselők bucsu-lakomát tartottak. Eszembejut minő pompás gyerekek voltak azok a tisztviselők. Mintha most is látnám a mosolygó főnököt Halvax Mátyást; hallom hogyan kiáltja Biber Jóska ebédlő társaságom kis gazdája: „Csak az a mienk, a mit lenye-lürik, — tehát együnk!" Szemeim előtt gusztál huszonegyet a fekete ragyogószemü Szentgyörgyi Dezső. Várady Józsinak barátságos arcza mellett sorban megjelennek szemeim előtt. Igaz.án kár, hogy elvitték őket Kanizsáról. Bennök megszerettem sl finánezokat. — 8 — Miért is mentek el ezek Kanizsáról? Egykor egy uj miniszterünk nagyot akart csinálni: megalkotta az illetékszabási hivatalt a régi adóhivatalokból. Ekkor Kanizsa is kapott ilyen uj hivatalt. A tisztviselők átvették az uj hivatalt óriási restán-cz iával, mert az adóhivataltól kocsiszámra kapták az elintézetlen illetéki ügyeket. Emberfeletti módon megerőltették magukat a munkában a tisztviselők. Csak így volt lehetséges, hogy semmi restáncziát sem hagytak maguk után, mikor egy ujabb ministerünk szintén nagyott művelt: t. i. feloszlatta az illetékszabási hivatalokat, s az illetékügyet ismét visszaterelte az adóhivatalokhoz. Ez a hatalmas reform vitte el az én kedves embereimet Kanizsáról. Erről eszembe jut, hogy hivatalok dolgában mennyi változás történt Kanizsán az ujabb időkben. Volt itt prae-perendia és tanfelügyelőség. Itt volt az állami állatorvos. Városunkban székelt a táviró-igazgatóság. És valamennyit elvitte Kanizsáról a politika. Odafordulok a piktorhoz és diskurálok Kanizsa pech-jéről. Mert keveset mondunk azzal, ha szerencsétlennek mondjuk; magasabb pechje volt minden dologban. A régebbi időben (mikor még Kanizsa vára nem volt török kézen) a török foglyok gyújtogatták a várost. E korból ilyen dicsőséges dolgokat jegyeztek föl a török krónikások. „Egy igazhitű török fogoly a kanizsai lőporos tornyot felrobbantotta s ezáltal néhány ezer keresztény disznót a pokol mélységes fenekére küldött, — önmagát pedig\''\''a szintén ez alkalommal meghalt 170 muzulmán fogolylyal együtt a paradicsomba juttatta." Mikor pedig töröké lett a vár és a basa keresztény foglyokkal tömte meg a börtönöket, akkor viszont a keresztény foglyok gyújtogattak a hol l&hetett. — 9 — Eddig a szomszéd basák (a pécsi és szigetvári) raboltak Kanizsa városában. Teriaki Haszán pécsi basa például, (aki igen kedélyes ur lehetett,) imigyen dicsekedett: „Oly sok kanizsait elfogtunk, hogy belőlük minden emberemnek jutott annyi fogoly rabszolga — ahány ujjuk volt: t. i. tiz darab; én pedig kaptam husz foglyot, mert az én lábaim is harczolnak ugy, mint más ember kezei!" A kanizsaikat lófarkhoz kötve vagy nyereg-kápához fűzve csapatonkint marhák gyanánt hurczolták rabszolgaságba, házaikat pedig felgyújtották. Most pedig, hogy töröké lett a vár, épen ugy szenvedtek a lakósok mint előbb; csakhogy a kanizsai basa többé nem bizta a szomszédokra a dolgot, hanem maga elvégezte. Magától értetődik, hogy a kanizsai basa elegendő keresztény hölgyet szerzett magának a hárembe. Sőt szerzett annyit, hogy a kanizsai leányvásárokon el is adhatott belőlük. Ha pedig valamiért a városiakra megharagudott a kegyelmes basa, akkor a város feje nem késett egy-egy szép leányzót ajándékba vinni a basa rózsás kertjébe. Tudták, hogy akármilyen ördögfajzatja légyen egy törökbasa : ilyen ajándék látására elneveti magát s a ki nevet, az nem tud haragudni. A közjóért pedig szabad letörni egy szál virágot. Talán máskép viselkedtek a keresztény csapatok ? Szó sincs róla. A várat ostromló bajor, franczia, stájer és horvát csapatok nem voltak képesek a várat bevenni, hanem tűzbe boritgatták a lakósok házait, mert ez köny-nyen ment. Sőt az ostromlás ideje alatt (mig Hohenloe gróf tanácsára „a fű növését várták"), a keresztény zsoldos csapatok (a „mieink"), széltében pusztítottak: leölték vagy elkergették a földmivelőket, feltörték a templomokat, megfertőztették a nőket. 10 — Mikor törökök ostromolták a várat, akkor a keresztény várparancsnok leégettette egészen a várost, nehogy a törökök szállást kaphassanak; — s mikor keresztények jöttek ostromolni, akkor a török parancsnok gyújtatta föl a házakat vagy legalább a házak tetőit lehordatta. Mindig a kanizsaiak itták meg mindennek a levét. Czifra története van Kanizsának I A keresztények végre visszavették a várat, de ez a város sorsán nem sokat változtatott. Beteljesült az a közmondás: „a pechvogel az ujját akkor akkor is eltöri, ha szájába dugja." Kanizsa lakosainak ezután is küzködniök kellett az elnyomatás ellen, mint előbb. Azonban az egyben igen jól jártak a kanizsaiak, hogy előbb csak egy embert — a török basát — kellett instálniok, ezután pedig válogathattak a forumokban: deputácziók jártak királyhoz, hadikommisióhoz, vármegyéhez. Az igaz, hogy nagy hiában fordultak akárhova: a sok kéz mindegyike tudott nyomni, de segiteni nem akart egyik sem. „Hurrá!" — kiáltja java diskurzus közben a piktor és fövegét lecsapja a fűbe, - „pompás tervem van! Próbálkozzunk. írj epizódokat Kanizsa történetéből, én pedig csinálok hozzá néhány illustrátiót és — kinyomatjuk." 7— - És most itt vannak a megirt történetek, melyeket különben (hogy ezt is megemlitsem) tiz esztendőig tartott adatgyűjtés előzött meg. Az adatokat eddig fel nem dolgozta senki. Megvallom, hogy két hivatalban való lélekölő napi munka után eléggé nehezemre- esett e kis könyv összeállítása. Kanizsaiak! Érdeklődtök-e várostok iránt annyira, hogy ezek a történetek folytatódjanak? Kanizsa a törökvilág után. Kanizsa végvárának utolsó basája Musztafa az 1690. esztendőben feladta a várat, mely a török uralom kapuja volt Magyarországon. (Ezt jelzi Kanizsa nagyobb czimerében a nyitott várkapu.) A városnak „melyhez hasonló nincsen sem a német, sem a török birodalomban", — három sor aranylánczra fűzött kulcsait remegve adta át a keresztények vezérének egy fehér-szakállas török aga. A daliás szentkirályi Andrási Péter (Krasznahorka várának örökös ura), lóhalálában vágtatott a harez teréről Bécsbe, hogy azon örvendetes újságot, mikép az Isten Kanizsa hires erősségét az éheztető kéntelenség által keresztények kezére visszajuttatta, minél hamarabb hirül adhassa a császárnak. A vár átadása előtti éjjel Musztafa a várudvar sarkában egy gödröt ásatott, oly mélyet, hogy a posványos 12 víz fölszakadott a talajból, és összeharácsolt kincseinek nagy részét belerakta. Odarejtette a drágakövekkel kirakott nyergeket, csó-tárokat és súlyos aranyedényeket; szóval mindazon drágaságokat, melyek elszállítása nagy nehézséggel járt volna. Azután a kincseket ismét betakarta földdel. Minthogy pedig fehérménnek vére megtalálhatlanná teszi az alája rejtett tárgyakat, ezért Musztafa elvágatta legkedvesebb paripájának, egy tiszta fehér ménlónak nyakát és annak vérét a kincset rejtő titkos helyen kicsorgatta. „Visszajövünk még Kanizsára rövidesen !" mondogatta Musztafa. De a basa mondása nem teljesedett és a kincsek most is ott hevernek a süppedő berek mélyében. Mert a vár egykori helyén most gyönyörű szép fű hullámzik. A vári réten rendesen van széljárás. A töltésen járó babonás kiskanizsaiaknak a szél suhogására mindjárt a kincsőrző fehérmén jutott eszükbe s az éjféli órákban sokszor látni vélték, hogyan száguld szemkápráztató gyorsasággal a fejetlen paripa a vár egykori helyén. A vár átadása után letépték a ragyogó félholdas zászlókat, lerombolták a várban levő karcsú minarette-ket és kupolyás dsámiákat. Felszedeték a napkeleti hidnak öt hajója, szintúgy napnyugati részen levőnek négy hajója és az egész hid szétbontaték. A várban talált épületek közül sokat leromboltak s azok köveiből Perge Kristóf vár-kommendáns a keresztény istennek építtetett templomot a jezsuita atyák istállóinak helyére. Ezenkívül épített egy hatalmas klastromot a franciskánus barátoknak, kik ezentúl meg fogják ótal-mazni a várost hathatós imádságokkal. Mert a lakósok az imádságon kívül egyéb védelem híjával maradának a pogány törökök ellenében, hisz a császár ő felsége elvi- tette a várból majdnem minden katonáját, a várban maradt invalidusoknál pedig erősebb az imádság. A templom megépítéséhez szükséges napszámosokat és fuvarokat a városiak adták hálából, hogy az Isten ily nagy jót tett Kanizsával. Sok dolog visszaváltozott régi rendeltetésére. Száz évvel előbb a törökök szétpusztitották a franciskánusok templomát és köveiből dsámiát épitének Allah dicsőségére. Most lerontják ezt az épületet a keresztények és újra szentegyházat csinálnak belőle Isten tiszteletére. Az uj templomba szentelt viztartónak behelyezésének egy kőből faragott oszlopos edényt, mely azelőtt a basa palotájában vala. Ebben az edényben mosta meg az arczát Musztafa basa, mikor a kelő nap felé fordulva azt mormogta remegő ajkaival: „Allah az isten és egyedül Mohamed az ő prófétája!" — Most pedig ugyanebből a tartóból hintik az arezukra a szentelt vizet a jámbor keresztény hívek, mikor meghajtják térdeiket az oltári szentség felé és áhítattal susogják: „Örökké dicsérjük Jézust az igaz Istent!" A boldogemlékezetti Leopoldus császárnak kegyelmes parancsára a város lakosai és az invalidusok megajándé-koztatának szabad fundusokkal oly módon, hogy a földektől holdankint egy aranyat ftzetének és az egész lakosság mint Communitas adózó Renddé téteték. Különben Kanizsa lakói mint végvárban levők még a törökvilág előtt is nagy szabadsággal éltek s egyenesen a kamara igazgatása alatt állottak, a mióta Nádasdy Tamás gróftól (Kanizsay Orsola férjétől) a várost megszerezte magának az országos kincstár. Kanizsa határa felméretett és constatáltatott, hogy 42 ezer holdból áll s így a lakósok 42 ezer aranyat lize-tének érte vételár fejében. „ 14 — Jól járt a felséges kamara is, meg a polgárok"is. Amaz óriási summa pénzt kapott a városért és az eladás daczára még évi adót fizették a polgárok, - - emezek pedig a szabadságon felül még sok privilégiumokat is nyertek a drága aranypénzekért. Mily drágáért adták el Kanizsát, kitűnik azon körülményből, hogy Prie franczia marquis eladásra kinálta 12 ezer pengő forintért Ckinorányi kanizsai postamesternek a szomszédságunkban fekvő Horvát-Szent-Miklóst, melyhez még a szentgyörgy vári és a légrádi hegyek is hozzátartoztak. Chinorányinak volt ugyan elég heverő pénze, de nem akarta olyan méregdrágáért megvenni a nagy birtokot. Pedig mily olcsó lett volna Kanizsa árához hasonlitva! A drága privilégiumok által Kanizsa város nemcsak kivéve lőn az urbárium alul, hanem vásárokat is tarthatott, vámokat szedhetett, sőt még szabadságában állott tégla-égető és pék-kemenczéket valamint akárhány mészárszéket fölállítani. Ezeken felül a mi a privilégiumoknak mintegy koronája vala: a lakósok á jó borokat nemcsak butskákból, hanem nagyobb edényekből is szabadon meg-ihatták vagy eladhatták vala. Vendégfogadó nem volt, bár a város azt is feállit-hatott volna. A katonák a gazdáktól vették a szükséges borokat és kisebb mértékben szétosztották maguk között. Ennyi sok privilégium daczára megtörtént, hogy Senkendorfer ur a kanizsai várkommendáns annyira beleavatkozott a civilis dolgokba, mikép a város malmát elfoglalta vala erőszakkal s habár a kanizsaiak mindig törekedtek visszafoglalni a malmot, mindazonáltal sohasem nyerték vissza. Mindamellett könnyen megvigasztalódtunk, mert a hadi-zsákmány gyanánt elrabolt két darab harangunk közül az egyiket visszaadta a városnak könyörgéseire gróf Páifi János fővezér, s a harang máig is ott fungál \''nagy harangként a franciseanusok templomának tornyában. Mivel pedig az öreg harang szava igen fölhallatszik a Magasságbelihez s igy a lakósoknak módjukban áll könv-nyen megszerezni lélek-üdvösségüket: tehát ez a nagy harang bőven megfizeti az elfoglalt malomnak felvesztett jövedelmeit. A kanizsai vár sok aggodalmat okozott a felséges \''kamarának. Mit csináljanak véle, mikor a vár fentartása költségbe\'' kerül s ennek daczára még mindig rettegniok kell, hogy a törökök visszaveszik a várat és biztos fészkűi szolgál nekik további hódításaik közben. Csodálatos módon akadott a császár mellett okos ember, ki azt tanácsolta, hogy le kell rombolni a várat. Akkor fentartása költséget nem okoz, a török sem\''vetheti meg többé Kanizsán a lábát. Ehhez járult még egy harmadik ok, hogy t. i. pénzt is kapnak érte. Eladta tehát a bécsi kormány a kanizsai várat Grasics bárónak valamely nevetségesen kevés árért, oly vinkulum mellett, hogy az egész várat köteles lebontatni sáját költségén. A vár erős bástyáit és a várbén levő épületek egy részét puskaporral szétrobbantotta Grasics báró és vett magának a városban egy fundust a posta-ház szomszédságában. A fundusra a vár tégláiból egyemeletes házat épn tett. A ház felső részében 5 szobák valának, az alsó szobákat pedig bérbe kiadta egy vendégfogadósnak. A fogadó megépítése után Grasics, — persze költség kímélésből, -- abbanhagyta a várfalak szétbontását és elhordását. Kanizsán eddig nem volt vendégfogadó. Az a jó szokás vala t. i. ezen boldog időben, hogy az utazókat akár postával, akár pedig saját alkalmatos- ságukon utaztak — szívesen fogadta minden közönséges polgár. A jámbor háziasszony tiszta abrosszal beterítette az asztalt és a vendéget megkínálta szép fehér czipóval addig is, míg az ebéd ideje eljövend. Mindennel szívesen traktálták, sőt ha saját kocsijukon jöttek, akkor lovaikat is ellátták bőven élelemmel. Ha pedig rosz időjárás volt, vagy az utas nem akart tovább menni, akkor heteken keresztül szivesen látták vendégül. Mindeme szolgálatokat nem pénzért tették, hanem az ismeretlenek iránti szívességből. Az utasok titokban adtak a gazda kis gyermekeinek egy-két ezüstpénzt ajándékban, hogy a gyermekeknek örömet csináljanak a szíves látásért. Elutazáskor kikísérték a vendéget és — miután megígértették vele, hogy máskor sem fogja elkerülni a házat, - ezer áldás között váltak meg tőle. Ezért nem volt vendég fogadónk. Grasics bárónak fösvény urnák kellett lennie, mert tudta, hogy az utasok hasznot hajtanak s ezért épitett fogadót. A kanizsaiak meg sem gondolták, hogy a vendéglő felállításának megengedéséből valami káruk lehetne, mert urbériség nem volt s Grasics bárónak egyenlő szabadsága volt a többi kanizsai polgárral. Mert a kanizsaiak mitől fizettek bizonyos summát esztendőnkint a kamarának, ha nem a szabadságukért? Hiszen földjeiket drágán megvették. Tehát nem azoktól, hanem csakis személyöktől kellett adót fizetniök azzal a jussal, melylyel Kanizsa mint véghely előbb bírt. Mivel t. i. ezentúl nem szolgáltak fegyverrel és szabadok maradtak, tehát kötelesek voltak évenkint némi summát fizetni a felséges kamara kaszszájába, mely adót Temesvár, Eszék, Pétervár és a többi le nem rombolt végvárnak fentartási költségeire fordították. 17 — Ezért fizetett Grasics báró is, és ezért fizetett még egy Kanizsán lakó földesúr valami Málék nevü is, ki Pogány-Szent-Péternek vala földesura. Ez utóbbi t. i. szintén vásárolt fundust Kanizsán és lakóházat épitett magának, mert a városban nagyobb bátorságban érezte magát, mint falujában. Ennek háza szintén egyemeletes volt. Ugy Malekot, mint Grasicsot uraságnak hivták ugyan, de nem Kanizsának voltak földesurai, mert ők is csak olyan polgárok voltak, mint a többiek és a közönséges terhet együtt viselték a többi polgárral. A kanizsaiak ez idő szerint jól érezték magukat. Jöttek ugyan zavargós idők is, de a városiak el tudták rejteni értékesebb holmijukat és fontosabb irományaikat, ugy a kuruczok, mint a labanczok elől. Később Grasics báró eladta kanizsai birtokát Szapáry grófnak, ki rezidencziát épitett magának a volt Grasics ház mellett. A grófi házat várnak hivták, mert azon téglákból építették, melyek a várnak még eddig le nem bontott falaiból megmaradtak. A végvárat ekkor annyira szétbontották, hogy csak dirib-darab kőtemegek maradtak a helyén, mely kövekből később kirakták az utczát a gróf háza előtt, hogy a gróf ur sárban ne járjon. Szapáry gróf bejött lakni városunkba és itt vigan töltötte napjait. A volt Grasics-ház pedig vendégfogadóvá lett. A várőrség feloszlatása után a kamara harmincza-dos hivatalt állított fel Kanizsán. A három esztendőnként történt városi tisztujitásnál mindig a harminczados jelent meg a méltóságos kamara képviseletében és kijelölt 3 érdemes férfiút, kik közül a polgárok szótöbbséggel választották a városbirót. Előbb Halis István: Színes Mozaik 2 — 18 — pedig, mig a vár fenállott, addig a kandidálási jog a várigazgatóé volt. Szabadon és boldogan éltek a kanizsaiak csöndes munkálkodás között. A vár környékén levó\'' mocsáron keresztül szekérutat csináltak, mi czélra Nagy- és Kis-Kanizsa között egy erős töltést építettek nagy erőfeszítés mellett és számos költséggel. A töltésre csináltak két nagy hidat szép erős pallókból, hogy a viz elfolyhasson és ne rontsa a töltést. Ettől félni különben fölösleges vala, mert úgysem engedte volna meg a vizrombolásokat a töltés mellé állított böcsületes nepomucemus szent János. Az első hid mellé egy vámsorompót állítottak fel, mely kerékre járt vala. Terhes szekér előtt leereszteték a sorompó rúdja és addig, mig egy garas vám nem fizetődött, nem engedték a szekeret a töltésen átmenni. — A kanizsaiak persze nem fizettek semmi vámot. A vám jövedelmeit árendába adta a város, és bejövő készpénzzel gondnélkül gazdálkodik vala. Kanizsa város ezek szerint könynyen éli világát és immáron akkora kevélység lakozék benne, hogy vakmerő lőn azt instálni a felséges kamaránál, miszerint királyi szabad-várossá lenni megengedtessék. Azonban ahelyett hogy szabad várossá emelték volna, elvesztette a város mindenét: rétjeit, szőlejét, vámját és szabadságát. A nevetséggel határos vakmerőséggel kifosztották mindenből. Szapáry István gróf igen barátságos, szives ember volt, s még a jósága is kárt okozott Kanizsának. A gróf ugyanis megkérte 1742. év őszén a város-birót, hogy engedjék meg csikóit a töltésen alullevő városi rétre (a Leányvárba) hajtani és ott legeltetni, miután Szepetneken nincsen jó legelő és a csikók májbetegséget — 19 — kaptak. ígérte, hogy ezt a szívességet a legelső alkalommal visszaszolgálja. A városbíró a legnagyobb készséggel megengedte a legeltetést, habár a városi polgárság egy része ellenezte. De hiszen Szapáry gróf olyan becsületes jószivü ember, hogy nem kell csalástól félni, — aztán ő is városi polgár s ezenfelül ő is tehet még a városnak szívességet, mint szomszédos birtokos! Szóval a csikók benne voltak a leányvári rétekben. És még javában ott legelésztek a csikók, mikor Szapáry István gróf ur az 1743-iki közönséges esztendőben megholt vala. Testamentum-levelében a kegyelmes gróf ur Kanizsa városában levő rezidencziáját és a Szombatkai sorokban fekvő 6 hold földjét (Bilke, Fütye-háza, Zsigárd, Péterfa és Kerekes nevü praediumaival és minden activa adósságaival együtt) nemes Petrikovics Magdolna nevezetű szépséges asszonynak T. Ns. Vitézlő Bessenyei Ignácz hadnagy uram szerelmestársának hagyományozta az Atyának és Fiúnak és Szentlélek Istennek nevében. E sok vagyont azért kapta az emiitett asszony, mivel ennyi-hány esztendőktől folyvást mint gazda-asszony hi-ven szolgálta a kegyelmes grófot és minden kívánságait teljesítette, — a gróf ur pedig érdemesen megjutalmazni óhajtotta az irányában mindig megmutatott jó indulatokat. Példát vehettek róla ti hivalkodó, czifrálkodó mostani asszonyok! Szapáry István magtalan levén, halála után jószágaira a királyi flscus tette rá kezét, mint uratlan vagyonra. A fiscus nem respektálta sem a testamentum-levelet, sem azt, hogy Szapárynak életben levő testvére volna örökös a jószágokban. Minden vagyont lefoglalt magának s a többi vagyonnal együtt elvette a legelésző csikókat is a leányvári rétekkel együtt. 2* — 20 — Hiában protestált Kanizsa közönsége, a fiskus erő^-sebb volt, a boldogtalan város örökre elvesztette a réteket. Alig lőn országunk nádora Batthiány Lajos gróf, már hamarjában donatiót szerzett Mária Terézia királynőnktől Szapáry birtokaira. A hatalmas palatínusnál hamar ment a dolog. Szapáry testvére katona volt s egyáltalán nem törődött azzal, hogy a fiskus elvette a jószágot. (Halála után azonban 3 fia mégis kereste a just, de olyan befolyásos mindenható ur ellenében, mint a nádor vala, kárba veszett minden fáradozásuk.) Petrikovits Magdolnát pedig kény-szeritette a nádor a birtokok átengedésére huszonegyezerötszáz forintokra definiált árért. A kanizsaiak igen megörültek, hogy olyan hatalmas ur jön közéjök, pedig rágondolhattak volna, hogy nem jó nagy urakkal egy tálból cseresnyét enni. A palatínus elődjének Kanizsán nem volt egyéb birtoka, mint egy rezidentiája a vendéglővel és a Szombatkában 6 hold földje. Rétje pedig épen semmi sem vala. A hatalmas palatínus mindent igyekezett magának megszerezni. Legelsőben is elfoglalta a használat nélkül heverő földeket. Egyúttal nagy készséggel megvette Malek uraság kanizsai házát, melyet Malek a városnak kínált megvételre, de a kanizsaiak sehogyse akarták megvásárolni a nagy házat — adósságra. Azután elfoglalta a palatínus a berekben levő réteket az első hídig. Később pedig elvette az első hídon tul levő réteket is. Bár ezeket a réteket a két város között levő bozótban nagy fáradsággal árok-metszések segítségével csinálták a lakósok, mindazonáltal a palatínus nem adott semmiféle megtérítést az elvett rétekért. Perrel pedig semmitse nyertek. — 21 — Valamivel később még elvette a nádor a Káplár né kertjét a zsidó temető szomszédságában, s rája svajczeriát építtetett. Végül pedig elfoglalta a svajczeria házon tul fekvő szántóföldeket és réteket egészen a szentmiklósi hidig. E közben a palatínus azt is eltiltotta, hogy a berekben ne légyen szabad vesszőt vágni, sást kaszálni, nádat aratni, marhákat legeltetni, sem pedig a töltésen vámot szedni. Bor kimérését különösen megtiltotta. Füvet pedig senki sem kaszálhatott a berekben (még a saját rétjén sem) ha csak egy-egy Máriást a tiszttartó urnák nem fizet vala. Ekképpen lőn Batthiánynak sok rétje, a városbelieké pedig számban igen megfogyatkozék. A város irományos-tárából siró szemmel olvashatjuk, minő kegyetlenséggel és ravaszsággal kivetkőztettek jogainkból. Még szerencsétlenségeinket is felhasználták elnyomásunkra. Kanizsán sokszor esett tűzi veszedelem. Egyszer kigyuladott Skrem boltos istállója és minthogy az alszél erősen fujt — a tűz belekapott a zsúppal födött házba is. Az égő ház szomszédságában állott a városháza. Alsó felét téglából építették, emelete pedig a tornyokkal együtt fából állott. Csakhamar a városháza is meggyuladott és olyan tűz lőn, hogy véges-végig elégett az egész piarczi-utcza, kivéve Batthyánynak és Gebernek házait, melyek épen maradtak. Mikor égni kezdettek a városházának tornyai, akkor bátor polgárok megmentették a város irományait. De hová vigyék,, hiszen mindenütt ki van téve az elégés veszedelmének ? Azt gondolták magukban, hogy sehol bátorságosabb helyre nem rejthetik a tűz elől, mint ha Batthiánynak erő- — 22 — sen épített pinczéjébe elhelyezik az irományokat. Úgyis tettek és ezen jó cselekedetük is a város nagy kárára szolgált. A herczeg tisztviselői ugyanis még azon éjjel a város minden irományait szekérre rakták és az általános rémület közben minden föltünés nélkül titkon elvitették Körmendre. Ott megvizsgálták az iratokat, a fontosabbakat kiválogatták és visszatartották maguknak. Ezzel aztán koldussá tették a kanizsaiakat, kik hiába könyörögtek, futkostak utána, a fontos okiratokat sohase kapták vissza. Elvesztették a legfontosabb iratot is, ázt, mely bizonyította, hogy Kanizsa határában levő 42 ezer hold földet a kamarától megvették és az árát aranyokban kifizették. Rövid idő múlva a palatínus úriszéket tartott Kanizsán, milyent még sohasem tartottak ezen városban. A különös uriszék színe elé mindazon kanizsai meg-czitáltatott, kiről vélelmezték, hogy nincsen írása. Az uriszék pedig mindazoknak földjeit, kik írással nem tudták igazolni, hogy micsoda alapon bírják ingatlanaikat, megítélte Batthiánynak részére. Hja, egy palatínus olyan hatalmas ember, hogy annak kedve után kell igazodni az igazságnak is! Az istentelen ítéletek hallására sok polgár sirva falca-dott kétségbeesésében. Ekkor a desperatus embereknek olyan tanácsot adtak az uriszéken levő urak, — kik a palatínus lelketlen eszközei valának, — hogy folyamodjanak a nádor kegyelméhez s biztosítják, mikép mindenki visszakapja birtokait. Folyamodtak tehát a nádorhoz, hiszen mást nem tehettek. Lett is foganatja. Hamar megjött Körmendről, hogy a palatínus mindenkinek kegyelmesen visszaadja az eddig tulajdonában volt ingatlan birtokokat. Csak egy kikötést tett, t. i. az ingatlanoktól dézsmát kell adniok. Vagyis ezáltal a gróf maga tulajdonába vesz minden birtokot, behozza az urbáriumot, és a szabad polgárokból jobbágyokat csinál. Tehát nemcsak a földi javaikat veszi el, hanem testüket is lefoglalja magának. Irtózatos elszörnyedés fogta el a kanizsaikat. Kapkodtak fűhöz-fához. Folyamodtak a királyhoz. Minden hiában volt. Nem maradt más hátra, mint folyton resistálni. Batthiány elcserélte a város határában levő Látóhegyet egy darab erdővel, mely erdőrészlet Prié márki utódjának Festetics Kristófnak jószágához tartozott. így került Látóhegy Somogyvármegyébe. Most aztán Kanizsa határában nem volt többé szőlőhegy s e miatt a város megfosztva lőn attól a justól, mely még urbárium szerint is megdukálna, ha a határban szőlőhegy volna, hogy t. i. a lakósoknak félesztendőig szabad bort árulni. Ezentúl csak a szent Mihály-naptól karácsonyig terjedő fertály esztendőben mérhették ki boraikat a kanizsaiak, mert az esztendő többi részében kontrabanda alá vették a grófi cselédek a netán fel-födözött borokat. A borkimérési jog korlátozása okából nem engedte Batthiány, hogy a lakósok uj szőlőhegyet csináljanak a város határában. Azután a városnak nem volt szabad többé fölállítani uj mészárszéket és tégla égető kemenczét. Később pedig a gróf a várostól évenkint 500 forintokat akart venni árenda czimén, a zsöllérek pedig köteleztettek a grófnak levelet hordani egy német mértföldig. Amint egy elkeseredett följegyzés mondja: „Ha lehetett volna a polgárok testéről lehúzta volna a gatyáio-kat is és legnagyobb gyönyörűsége lett volna, ha meztelenül a világba futnak a kanizsaiak." — 24 — Az urbériség behozását czélzó erőszakoskodások gyakori zenebonára adtak okot. Ha legyőzhették az ellenállókat — vasraverték a grófi cselédek. De mindezek daczára sem hagytak föl a kanizsaiak az ellenállással, bár saját szemeikkel látták, hogy a muraközi horvátokat hogyan akasztották föl seregestül a szomszédos Szent-Miklós faluban azért, mert ők is ellenállottak az urbériség behozásának. Otthon nem merészelték őket kivégezni, mert féltek a nép boszujától, hanem ide hozták, hogy bátorsággal mégfojtogathassak. A szabadság útját mindenütt mártírok bitófái szegélyezték. De a kanizsai purgerok még most sem puhultak meg. Végre némi engedmények Ígérete árán reávette a gróf a kanizsaiakat arra, hogy szerződést kössenek, mely szerződésben mindenik fél jogai benfoglaltassanak. De a szerződés a városiak kárával Íratott s ezért meg nem tartották. A grófi tisztek pedig tovább is erőszakoskodtak. A kanizsaiak a kir. kanczellária elé vitték sérelmeiket s mivel a kanizsaiaknak lett volna igazságuk: ekkor Batthiány ugy fogott ki rajtuk, hogy részére vonta a vármegye főispánját, ki több más úrral együtt reábeszélte a kanizsaiakat, miszerint egyezzenek bele uj szerződés kötésbe, melylyel mindenféle sérelmük megreparáltatni fog. Az uj szerződést Balogh László teljes hatalommal kiküldött királyi biztos rettentő erőszakkal vitte keresztül 1773-ban. A kanizsaiakat t. i. bezáratta egy nagy terembe, hol rögtöni fölakasztássali fenyegetéssel kényszeritette őket olyan irgalmatlan szerződésnek aláírására, melylyel Batthiány kényére kiszolgáltatta guzsbakötve a kanizsaiakat. Hanem erre olyan dühös haragra gerjedtek a kanizsaiak, hogy nem engedelmeskedtek semmiféle parancsnak. Nem volt hatalom, mely bírhatott volna velük, any-nyira megbokrosodtak. Ezért nem is lőn soha teljes érvényű az erőszakosan kötött szerződés. — 25 — Még mindig megmaradóit azonban Kanizsának egy királyi jussa: a vámszedés. Ezt még el lehetett venni tőle. Nem is hagyták meg a városnak. Vidéki urak rábeszéltek néhány kanizsai polgárt, hogy a két városrész közötti töltés fentartására kérjenek segítséget a vármegyétől. Hiszen kötelessége a vármegyének az utak fentartásához járulni. Csakugyan ! A vármegye adott napszámosokat készségesen az ut javításához. A siker felett ujjongtak a rövidlátó nagyszájú polgárok. Egyszer csak Batthiány eltiltotta a kanizsaiaknak a vámszedést. A kanizsaiaknak eszük ágában sem volt, hogy a parancsnak engedelmeskedjenek. Nemsokára a vármegye küldött parancsot, hogy miután a töltés utat vármegyei segítséggel tartják fon s így az ut nem egyedül a kanizsaiaké, tehát nem szabad ezentúl vámot szedniök. De a kanizsaiak most sem engedelmeskedtek és tovább is szedték a vámot. Ezeken fölül annyira ellenkezésbe jövének a méltóságos herczeg úrral (mert a Batthiányak immáron herczegi méltóságra emelkedőnek Isten jóvoltjából), hogy még azon napszámok megfizetésétől is vonakodtak, melyekkel a herczeg egy uj utat csináltatott a vadaskerti toronyhoz. Azt beszélték ugyanis a városbéliek, hogy a kérdéses utat a herczeg saját mulatságára csináltatta és vele csak kárt okozott a városnak, mert az ut kedvéert a Tsalitos erdőt nagy helyen levágatta és a rétekben is nagy rongálást tett. Söt fölhándálták a herczegnek a munkásokhoz mutatott jó indulatát is, hogy — úgymond ■— hosszú hét hétig azért betyárkodtak (azaz napszámoskodtak) az ut-tsinálásnál, mert tsak mulatságból dolgoztak: amig a — 26 — munkások egyik fókája dolgozott, addig a másik fóka árnyékban nyugodott, — sör, bor és hus adatott nékik; ezenkívül sip és dob mellett sokan tántzolának, a többiek pedig az ásóval katonaformán execzéroztak. Ezen mulatságok datzára nekik erős napszámfizetést adtak, t. i. gyalogosoknak 2 Máriást, szekereseknek 16 garast, tsakhogy a Várossal mentül többet fizettessenek. A herczeg azonban az utcsináltatási költségeket el-engedé vala, miután semmiképen sem akarák megfizetni, és tsalc a vámszedés megszüntetését és a borárulás megtiltását ezélzó parancsának teljesitését követeli vala. A város peniglen tovább is nyakaskodék vala. Sőt az emberek között találkozának olyanok, kik nem átallák csúfnevezetekkel illetni a herczeget és követeléseit kinevetni. Ilyen vala a vámárendátor és ilyen volt a söjtöri emeritus plébános Tapolczay Ferencz nevezetű, ki most Kanizsán lakozék. Ez utóbbi azért vala ellensége a her-czegnek, mert a herczegi tiszttartó ur sokszor meggátolni akarta, hogy a plébános egy külön házfödél alatt lakjék Farkas Örzsébettel, a mely fejérszemély Pöklin Józsefnek törvényes felesége vala. Mikoron átmendegélt a töltésen a plébános, tőle sohasem mulasztá el megkérdezni a vám-árendátor, hogy „meddig szedi még a másnak vámját?" Értvén a vám alatt alatt Pöklin József tulajdonát képező feleséget. „Tsak addig Gyura öcsém, ameddig te szedheted a másnak vámját!" úgymond a plébános, „mert az uraság tartja magáénak a te vámodat és mégis a városnak fizeted az árendát!" „Akkor ugyantsak sok esztendőkig szándékozik magát delectálni, mert én addig szedem, a meddig élek!" mondá kevélyen az árendátor. És nevetének a dolgon mindaketten. — 27 — Nem csuda, ha időjártával Batthiány parancsait egyáltalán nem respectálták mikor látták vala, hogy büntetés nélkül cselekedhetik, sőt imigyen nevetség tárgyává tehetik a kanizsaiak. Minthogy pedig erőhatalommal nem mehetett semmire a méltóságos herczeg: mintegy isteni sugallatra Nemes Szalavármegyéhez fordult segitségért. És mivel a jó Isten megpuhította a vármegye szivét a herczeg igazsága iránt; ennélfogva Investigátióra nem reméllett hamarsággal jött vala Kanizsára Oszterhueber ur ki Szalavármegyének substitutus Vice-ispányja és igen hatalmas uraság vala. A substitutus vice-ispány ur kirendelé a város-birá-ját és nótáriusát a töltésre, a hová maga is kijőve nagyszámú herczegi cselédekkel. „Pusztítsátok szét a töltést a hidak mellett!" parancsolá kegyelmesen. Mire a cselédek kapákkal, fejszékkel és ásókkal a töltésnek rögtön neki esének és fölvágák mindenhol egy ölnyi mélységre, — minek következtében a hidak elsülyedtek és a vastag pallókat a viz magával elvitte vala Horvátország felé. Ezekután a vámkorlátot is össze vagdaltatá a substitutus vice-ispány ur és e szavakat mondá: „Végezetül penig nagy testi büntetések alatt a Tekintetes Nemes Vármegye akaratja szerint eltiltjuk a kanizsaiaknak a vámszedést, de azért mégis megígérjük, hogy az eddigvaló hosszas bitorlásért a Város nem fog felelősségre vétetni!" A városnak fejei bötstilettel megköszönék a Vármegyének most kimutatott jó indulatját és botsánat-kéré-sek mellett mindent megígérnek vala. Nem is szedének több vámot a kanizsaiak, de a lerombolt hidaknak helyreállítása mégis megengedteték nekik. így tölték el három esztendők, mely idők alatt a vámszedés vacantiában vala. — 28 — Három esztendők után Batthyány Adám herczeg a maga számára privilégiumot észközölt ki a vámszedésre. Mikoron a vámszedést a herczeg megszerezte magának, akkor csupa jó szivüségből 500 forintokat adott a városnak ajándékban, (a melyet a tanács böcsület-tudás-sal megköszönt vala.) Mindazonáltal akadtak emberek, kik sem a privilégiumot, sem a vármegye akaratját, sem a herczegnek megmutatott jó indulatját nem respectálták és verekedéssel is megakadályozni kívánták, mikor a herczeg cselédei föltették vala a vám-kereket. Mégis a cselédek nagyobb számban levén — győzedelmeskedtek — és Kiss Istvánt, Háry Jánost, Igrovits Józsefet a verekedésben elfogták. Ezeket vasra verték és Egerszegre szállították, hol a vármegye tömlötzét böcsü-letesen megheverték vala. Ezentúl háromszor nagyobb lőn a vám, mint előbb volt és sohasem szedé vala a város kevély árendátora, hanem a herczegi tisztség. Tapolczay Ferencz ellen pedig a tiszttartó ur uj följelentéseket tőn és követeié, hogy az emeritus plébános erkölcsösebb lakásra kénszerittessék. A plébános meginteték tehát a városi esküdt által hivatalosan. Mikor penig ez nem használt volna, akkor elment a külön-fedelü házba személyesen a városbíró ur és Örzsét páltzával visszaparancsolá urához. Ekképen ez a dolog is rendbehozatott. Ez időtül penig a más vámját senki sem szedheté Kanizsán, csak az uraság. A város mindig küldözött deputácziókat, hogy sérelmei orvoslását megnyerhesse. I. Ferencz uralkodása alatt egykor azzal örvendeztette meg a Bécsben levő kanizsai deputácziót az udvari ágens, hogy a király már tudja a kanizsaiak baját, csak beszéljenek vele bátran. — 29 — Igen ám, de az udvari ajtónálló nem eresztette a király elé a szép bajuszt és tisztes czopfot viselő kanizsaiakat, mert a czopf és bajusz ekkor már nem voltak udvar-képesek. A deputatusok három napig tusakodának magukban hogy eleget tegyenek-e az udvari illedelemnek, mig végre Babochay József doktor egyedül hozta meg keserves lemondással az áldozatot: levágatta czopfját és csupaszra borotválkozott. így ment Ferencz király elé, ki jó kedvében megígérte, hogy a kanizsaiaknak minden sérelmét megorvosolja és nekik teljes anyagi kárpótlást ad. A királyi igéret tökéletesen megnyugtatta a kanizsaiakat és a deputáczió vezére örömtől ragyogva dicsekedett itthon: „Mégis érdemes volt a bajuszt és czopfot levágatni !" Rendben lett volna minden. Csak az volt a baj, hogy a jóságos Ferencz király elfelejtkezett arról, miszerint igért valamit a kanizsaiaknak. így aztán folytonos villongásban maradott a város a herczeggel. Végre beleuntak mindketten a viszálko-dásba és az 1811. esztendőben ismét szerződésre léptek. Az uj szerződés alapján ugy ahogy mentek a dolgok, de azért mindig voltak esetek, melyekben a város szerződésszegést látott és melyek mindig uj elkeseredést okoztak. A leányvári réten való legeltetést 1833-ban a városiak furfanggal visszaszerezték maguknak és ez uj viszál-kodás oka lőn. Különben Kanizsának mindig az volt a legnagyobb baja, hogy a Batthiány herczegek sohasem laktak ott, sőt meg se nézték kanizsai birtokukat s így a városiak sérelméről a herczegek nem tudtak semmit, sőt az ura- — 30 — dalmi tisztség informácziója szerint erőszakos nyakas embereknek ismerték a kanizsaikat. Meg aztán mindig közbejött valami körülmény, mely a kanizsaiak kárára fordította még a jóakaratot is. így például Batthiány Fülöp herczeg, -- ki véghetetlen jó ember volt, — a kanizsaiaknak megígérte a mindenható Sényi Gábor jószágkormányzója- által, hogy a Zöldfa előtti (most is meglevő) épületcsoportot a városnak ajándékozza. E czélra összevásárolta a herczeg az ottlevő haszontalan apró házakat. S ezúttal ugyancsak kicsi híja volt, hogy a város nem kapott valamit a herczegtől. Csak azon mult az egész, hogy az egyik háztulajdonos, valami Nöthig nevü pékmester, — visszaélve a herczegi jóakarattal 40 ezer váltóforintot kért hitvány házáért. Emiatt megharagudott a herczeg és az egész tervet abbanhagyta, vagyis a város nem kapott semmit. Alig szűnt meg az urbériség, már 1850. évben a kanizsaiak szőlőhegyet csináltak az irtási földekből, melynek Szabadhegy nevet adtak. A Szabadhegy szőlővé alakítása is komédiával járt. Ugyanis az irtási földeken legeltetési joga volt Batthiány-nak azon az alapon, hogy a kötött szerződés szerint a herczeg mindenütt legeltethet a város földjein, a hol maguk a városiak is legeltetnek. A herczeg pedig protestált az uj szőlőhegy alapítása ellen. Már most, hogy a herczeg legeltetési joga megszűnjék az irtási földeken: megszüntették a kanizsaiak a legeltetést az irtási dűlőben. A szükség leleményessé teszi az egyszerű embereket is. Sok verekedésnek és sok károsodásnak lett szülőanyja az, hogy a régi időkben nem építettek maguknak korcsmákat a kanizsaiak. — 3i — Ennek következése volt, hogy a korcsmáitatás jogát a herczeg teljesen magához ragadta. És ez lőn oka, hogy a legújabb időben a Kanizsára jutott regále válts ágból alig kapott a város valamit. A nagy összegű váltságot majdnem egészen a herczeg vitte el. A regále váltási összeg megosztása miatt perben állott Kanizsa a herczeggel, - - mint perben állott vele szünet nélkül minden időben, — de reméljük, hogy ez volt a legutolsó perünk! — 32 — Az irgalmatlan szerződés. Furcsa scéna adódott elő az 1784. esztendőben a kanizsai városháznál. A tanácsteremben annyi polgár gyülekezett össze, hogy menten kinyomják a falakat, ha előrelátó őseink olyan iszonyú vastagra nem építették volna azokat. A sokadalom oka pedig az vala, hogy a városbíró ur a mai napra parancsolta be meghallgatás végett mindazokat a tanukat, kiknek tudomásuk volt az urasággal 11 év előtt (1773. esztendőben) kötött szerződésnek mikénti megkötéséről. A vallomásokat, —. melyek alapján a szerződés fölbontását remélték, — az egész város népe eljött meghallgatni. A polgárok annyira izgatottak voltak, hogy majdnem dühöngtek. Öklökkel fenyegettek egy őszbecsavarodó mintegy 50 éves uri embert, ki Rudolffi József nevezetű tanácstagbeli atyafi vala. — Eladtál bennünket! — Hunczfut! ■— Pernihajter! — Delátor! kiabálták össze. — 33 — A férfiú pedig, ki „Németh azaz Hunczfut etcetera terminusokkal illettetett" — egyre csak azt mondogatta: „ártatlan vagyok, esküszöm hogy ártatlan vagyok!" Valószínűleg rosz vége lesz a dolognak, ha az egyik harsányszavu polgár azt nem indítványozza: „Esküdtessük meg a gazembert, hátha ártatlan!" Ezzel fején találta a szeget. Persze, hogy meg kell esküdtetni. Hiszen ha igazat vall Rudolffi, akkor használ a városnak, ha pedig vakmerő lesz hamisan esküdni, akkor ugyancsak elviszik az ördögök. A mély bölcseségü indítványt oly kitörő tetszéssel fogadták, hogy a városbíró jónak látta rögtön foganatosítani a „meghütölködést" és e végből kocsit küldeni a franciskánus barátok quar-diánjáért. A városbíró a fontos actus méltóságához képest zöld posztóval behuzatta a tanácskozó asztalt, és — daczára, hogy a tanácsterembe szépen beragyogott a napvilág —■ meggyújtatott két szál viaszgyertyát. Páter quardián megérkezvén, szent feszületet állított az asztalra az égő gyertyák közé; és az elülirt atyafit a szent keresztre megesküdtette a következőképen: „Én Rudolffi József esküszöm a teljes Szent-Három-ság egy élő Istenre, ki Atya, Fiu és Szent-Lélek, — a boldogságos szeplőtelen Szűz Máriára és Istennek minden Szentjeire, hogy a 12 aranyok igaz történetét elmondom, nem tekintvén sem káromat, sem hasznomat, sem becsületemet, sem böcstelenségemet, félreteszek minden félelmet, gyűlölséget, mások szerelmét és kedvét, a Szent Kereszt engem ugy segéljen. Ámen!" Az esküvés szentségének hatása alatt a kiáltozó mérges közönség elhallgatott és szótlanul szinte rettegve hallgatta Rudolffi Józsefnek vallomását, mely a következő vala : „Előre mondom, hogy ártatlan vagyok, ámbátor csakugyan fölvettem a 12 aranyokat. Ha gazember lennék, Halis István : Színes Mozaik. 3 34 — ugy senkinek sem szóltam volna róla —■ tehát senki se tudna semmit. De én már Egerszegen mindjárt elbeszéltem az esetet deputátus társaimnak. Elmondom a színarany igazságot s hogy mindenki megérthesse a dolgot, azért elmondom az irgalmatlan szerződés megkötésének történetét elejétől fogva. A történet foglaltassék irásba és őriztessék meg örök időkre a város archívumában, hogy a jövendő lakósok, kik talán jobb állapotban lesznek, lássák minémü nyomorúságban voltunk mi mostaniak; lássák azt is, hogy mi alázatos szegény szolgák miként fáradoztunk, csakhogy maradékainknak tűrhetőbb sorsuk légyen. Vajon lesz-e valamikor biztosítva a kanizsai polgárok jóléte? Vajon eljön-e az idő, mikor nyugodtan pihenhetünk sírunkban, mert utódaink szabadságban élnek? A város szünet nélkül processuskodott, mióta Batthiány Lajos városunkra rátette kezét, de igazat nem nyerhettünk, pedig a Batthiányiakkal legelőször 1753. esztendőben kötött contractust a fölséges cancellária megvetette. Emiatt egyik fölséges parancsolatot a másik után küldöttek nemes Szalavármegyére a végett, hogy mi kanizsaiak valami könnyebb uj contractusra vétessünk. A parancsolatot meghallotta a táblánál jelenvolt ga-lánthai Balogh László, ki azon mesterkedett hogy a kanizsaiak bizodalmát a maga hasznára megszerezze. Baloghnak már kész terve volt a kanizsaiakkal. Előre kicsinálta vele a dolgot Batthiány Ádám Venczel herczeg, kinek igen nagy befolyása volt a királynőnél, mert fia volt az utolsó választott nemzeti nádorispánnak Batthiány Lajos grófnak, ki annak idejében a királynő részére adóemeléseket szavaztatott meg a rendekkel. Még a vármegyei gyűlés lefolyása előtt 1772. év deczember hónapban fölczitáltatta maga eleibe a kanizsai birót 12 esküdtjével. — 35 — Már ezen időkben azt sem tudták a kanizsaiak, hogy miféle parancsnak engedelmeskedjenek, csakhogy ne ártsanak a városnak. Lóhalálában mentek föl Egerszegre. Balogh László azt igérte a megjelent kanizsaiaknak, hogy a város érdekeit elő fogja mozdítani, s az ő közbevetésével hamarabb megszerzi a városnak könnyebbségét, mint a magistratus tehetné, csak bizzák meg őt a dolog elvégezésével. Mézes beszédek közt ezernyi Ígéretet adott, hogy vissza fogja nyerni a város részére a kocsm altatást és szőlőhegyet ; hízelkedő szókkal igérte, hogy a svajczéria fiindust, ugy az összes réteket és földeket a szentmiklósi határig visszaadatja Kanizsa városnak. Szines szavaira a város birája és 12 esküdtjei mély alázatossággal megcsókolván Balogh László urnák mentéjét — örömmel recommandálták magukat és könyörög-, tek a contractusnak igazságos megkötéseért. A kanizsaiak beleegyezését kinyervén Balogh László, azonnal intézkedett és ugyancsak jött parancsolat a vármegyére, hogy „cum in fluxu Regii Commisarii" légyen megkötve a kanizsaiak contractusa. Teljeshatalmu királyi biztos gyanánt ugyancsak Balogh Lászlót rendelte ki a contractus megkötésére Mária Terézia fölséges királyunk s e fölött a kanizsaiak mód nélkül örvendezének. A királyi biztos Kanizsára jöve az 1773. esztendő márczius első napjára rendelt terminusra. A herczeg házába szállott ugyan, mégis rögtön megszelídítette a gyanakodó sziveket. T. i. a biró és esküdtjei dicsérése folytán nagy örömmel várták a kanizsaiak a királyi komiszá; riust és beneventatiójára nagy számmal mentek vala. O pedig legottan vőn kezébe egy missionarius keresztet és az egybegyűlt nép előtt exhortâtiót kezdett tenni. Utoljára azt mondván, hogy minden dolgunkban legelőször Istent 2* kell segítségül hívnunk, — elindula szent misét hallgatni a kereszttel kezében. Az embereket ájtatosságra gerjesztvén, mind vele menének a franciscanusok templomába. Sőt a jámbor cselekedetnek híre futamodván, — mint valami csudára, — a városnak valamennyi lakója templomba sietett, ugy hogy semmiféle processiókor sem voltak ily nagy számmal. Mert az egy igaz anyaszentegyházba mentek vala a tévelygő emberek is, t. i. a luteránusok, zsidók és rácz-hitüek. Hogy pedig a bizodalmat még jobban megerősitse és beszédjét hathatósabbá tegye a királyi biztos ő nagysága: letérdepelt az oltárhoz és maga minisztrált a miséző papnak. A szent ájtatosság után a megszámlálhatlan sokaság szívbéli nagy örömmel kisérte vissza a herczeg házához a királyi biztost, ki elsőben is azt kérdezte nyájasan: — Van-e prókátortok? — Ihol vagyon! felelének a kanizsaiak. —■ Nem szükséges tinéktek prókátor, — mondá a királyi biztos ur, — ne féljetek, jobban lesztek szegények! csak válasszatok 24 megbízottat, kik teljes hatalommal aláírják a szerződést a város nevében. A többi az én dolgom lesz, csak rám kell bízni, mindent jól végezek. Ne féljetek, jobban lesztek szegények ! Az egész város örömben úszott a comissarius ur szavaira, — hálákat adtunk Istennek, hogy az igasság csillagát felhozta városunk fölé. Még az nap megválasztottuk a 24 plenipotencziá-riust és neveiket bejelentettük a commissarius urnák, de jelentésünkbe beleirtuk a prókátorunk nevét is. Másnap a megbízottak a prókátorral együtt elmentek tanácskozni a herczeg házába, hol Batthiány Ádám Venczel herczeg ő excellencziája nevében Csepreghy Mi- hály jelent meg mint plenipotencziárius. A vármegye megbízottai pedig nemes Komáromi Márton viczeszolgabiró és nemzetes Lukácsa Ferencz megyei esküdt valának. A commissarius ur azonban a kanizsaiak prókátorját nem szenvedhetvén, addig mesterkedett, mig elparan-csolá ekképen: „Fritz uram, — úgymond, — most elmehet tisztességesen, mert olyas szükségünk nincs prókátorra; ne is fáradjon ide amig Írásban meg nem hívom, ha épen szükség lenne reá!" Fritz uram elkotródott vala, miután a kanizsaiak nem mertek semmit ellene mondani. A biztos ur hozzánk fordula prókátorunk eltávozása után és nyájasan megvigasztalt bennünket: „Ne féljetek majd jobban lesztek szegények! Majd csinálok én inqui-sitiót és mindent visszakaptok, mi tiétek volt előbb!" Ezekután a megbízottak mindennap tanácskozának a szerződés punktumai fölött, csakhogy Kanizsa város meghatalmazottjainak nem engedett soha beleszólni a punktumokba a királyi biztos ur. „Ugy sem értitek ezt fiaim, csak bízzátok rám a dolgotokat, ne féljetek, jobban lesztek szegények!" mondogatta szívesen. A biztos ur jóakarata daczára, mivel prókátorjuk nem volt, mégis gyanakodni kezdettek a kanizsaiak, hogy kárt szenvedhetnek és a nép megveri őket, azért harmadnapra kelvén írásban adtak be némely punktumokat. Ebben előre is protestáltak az ellen, hogy urbariális kötelességekre szorítsák őket, mert Kanizsa, mint királyi (kamarai) birtok sohasem volt urbárium alatt s a lakósok mindig szabadon adták-vették fundusaikat. Mielőtt a kanizsaiak protestálására valamit szólt volna a biztos ur, még ugyanazon napon az összes urakkal kiment Kanizsa városát megvizsgálni. De akkor már a kanizsaiak összevesztek a herczeg megbízottjával Csepreghy Mihály úrral. — 38 Csepreghy ugyanis megáll egy szép ház előtt, melynek csupán építése 18 ezer forintokba került és elkezdi: „Bolond volt, a ki ilyen nagy épületet csinált az uraság fundusára!" A kanizsaiak e szavakra ugy megijedtek, hogy szólni se tudtak hamarjában. Mert ha contractusba veszik a her-czegé gyanánt a fundusokat: akkor kirántották a földet a kanizsaiak lába alól. És amikor még tovább csúfolkodott Csepreghy, sőt azt mondta: „Az a bolond majd elviheti házát a hátán, mert az uraság ki nem fizeti," — akkor az elkeseredett kanizsaiak zúgolódva visszafeleselgettek. „Micsoda injuria, hogy az urbárium igájába akarják városunkat hajtani, mely eddig szabad vala? Ha ezt megteszik, akkor követeljük, hogy a contractusba belevegyék mikép a herczeg kifizesse a polgárok fundusait és házait, mert mindnyájan itthagyjuk ezt a szomorú várost és örökre elvándorolunk belőle!" A biztos ur azonban megbékített bennünket azt mondván: „Még az urbárium nevet sem engedem belevétetni a szerződésbe, csak bízzatok bennem! Azért ezentúl ne adjatok be hozzám semmit írásban, mert nem fogadom el: miért költségeskednétek a leírásért? Mondja el mindenki szóval a panaszát: megértem én úgyis. Csak ne féljetek, jobban lesztek szegények!" A királyi biztos mindennap maga előtt tartotta a kanizsaiakat egész márczíus 29-ig. Beszélni azonban nem engedett nekik. „Minek az a sok beszéd!" mondogatta ő nagysága. Mikor pedig a punktumokat deák nyelven megcsinálták, annak felolvasásakor ő nagysága kiparancsolta a deákul tudókat. Erre kinyílni kezdettek a kanizsaiak szemei. Már későn: az utolsó napokon. — 39 — Most aztán megtiltotta a királyi biztos, hogy a polgárok valahol conventiculumot vagy a városházánál tanácskozást tartsanak. „Majd elvégzem én itt, nem kell az egész várost fölzendíteni!" mondogatá ő nagysága. De a kanizsaiak többé nem hittek neki, mire Balogh László megmutatta magát igazi formájában : egy svadron katona által végezendő executióval azaz megvesszőztetéssel fenyegette a megbízottakat, ha legkisebbet is tesznek ellene. Az utolsó napokban én szenvedtem legtöbbet. Néha igen megszidott ő nagysága, máskor pedig nemesi szabadságot és viceszolgabiróságot ígért nekem, ha kezére járok és nem szólok a punktumok ellen. Mivel pedig én nem akartam az akkor viselt nótáriusi hivatalom ellen illetlenséget elkövetni és siket maradtam ő nagysága szavaira, — ekkor magához parancsolt a királyi biztos, és egy ujját fölfelé tartva, szigorúan így szólt: „Nézd, igy állasz egyedül! Az összes plenipotencziá-riusok üstöke kezemben vagyon; ha pedig te contradikálsz: ugy megveretlek, hogy feketén visznek ki a herczeg házából!" Nem mertem semmit szólani. — „Arra ne számits, hogy a királynőnél panaszt emelsz ellenem, — - folytatta Balogh László, — mert én elejét veszem panaszodnak. De ha sikerülne is Mária Teréziát reábirni, hogy nekem feddő-levelet küldjön, akkor se veszi le senki a verést rólad, ••-- én pedig a pirongató levelet egyszerűen zsebredugom és senki se fog tudni felőle!" E szavak után hazabocsájtott. A szerződés felolvasása előtt való estén nagy szél fújt, hanem azért a királyi biztos elküldötte Komáromi szolgabírót házról-házra megvizsgálni, hogy a városiak — 40 — otthon vannak-e, és nem jöttek-e össze valakinek házánál tanácskozásra. Utolsó napon a nagy néptömeg között megjelent a herczeg házánál a Kanizsaiakkal nemes Könye Pál is, kit ő nagysága észrevevén, azonnal az oldalszobába vezetett. Nem tudom mit beszélt neki, elég az hozzá, hogy Könye Pál szépen hazament a másik ajtón. Ekkor engem és Aisztlaitner Ádám városbirót ugyanazon oldalszobába bevezetett a királyi biztos és azt mondta a biróhoz fordulva: „Te hoztad ide a városi polgárok közé Könye Pált?" — Nem ! — feleli a városbíró. — „No akkor adj hálát az Istennek szerencsédért, mert senki se veszi le rólad a 40 botot, ha megtudom hogy ^ te voltál!" O nagysága most hozzám lépett és vigan dicsekedett. „Látod belenyugodott a dologba Könye Pál is, ez a botskoros szalonnás nemes ember, — hát tiveletek hogyne bírnék?" Miután pedig mi nem feleltünk semmit, hát megfenyegetett: „Nem tanácsolnám, hogy valamelyi-tek ellene merjen mondani a szerződés aláírásának, mert annak fejét levágatom!" Ura levén életnek és halálnak a királyi biztos ur, tehát irtózatos súlya volt ezeknek a szavaknak. Ezután bement a nagyterembe, hol az asztal fekete-posztóval volt behúzva és rajta egy feszület és halálfej állott égő gyertyák között. Ezek is a kanizsaiak megré-mitésére voltak odatéve. Most a 24 plenipotencziáriust a népsokaságtól különválasztotta és őket a terembe vezette, hol a 4 darabban megirt szerződés egyikét az én kezeimbe adta, hogy az aláírás előtt föntszóval végigolvassam. A szerződés első punktumai szerint mindjárt a rétek és haszontalan fundusok a herczegnek adattak volna, a — 41 — város köteles lenne évi 2000- rhénes forintot fizetni áren-daképen, mindenünk után kilenczedet kell adnunk a her-czegnek, a jus gladii a herczegé lesz stb. csupa rémitőségek. E rettentő dolgok hallatára a megbízottak iszonyúan megijedtek. A félénkebbek az aláirás előtt kiszöktek a teremből, a többiek az ijedtségből némileg magukhoz térve zúgolódni kezdettek, sőt Szilajka György föl is szólalt a borzasztó szerződés ellen. Szilajkára rögtön rákiáltott a királyi biztos: ,rMeg ne moezczanj többé, ha életedet szereted !" Az eltávozók után pedig hajdúkat küldött, kik erőszakkal visszahozták őket. Ekkor a királyi biztos kemény hangon megtiltotta, hogy közülünk bárki mukkanni merjen, és megparancsolta a szerződés aláírását, mert különben felakasztatja az ellenállókat. „Azt tudjátok, — fenyegetőzött tovább Balogh László, — miszerint engem Mária Terézia oly hatalommal ékesített föl, hogy nyakasságaitokért leszedethetem fejeteket, sőt még a bölcsőben síró csecsemőiteket is kardra hányathatom !" így megfélemlítve, nyomasztó csendben írták alá neveiket a megbízottak. Skrem Jánosnak annyira remegett keze a félelem miatt, hogy nem volt képes leirni nevét olvasható betűkkel. Az aláirás és megpöcsétölés után a királyi biztos elvette városunk pöcsétjét a bírótól, mert ezután nem szabad a tanácsnak kiadni purger-lev eleket; herczegi jus lesz ez is. Végre Balogh László is aláirta a szerződéseket. Annyira sietett a névaláírással, hogy a legelső szóból: „Coram— elmaradt a C betű, mert nem fogott a ka-lamus. De még ezt sem ért rá kijavítani, (hallotta az — 42 — utczára szoritott népsokaság zúgását,) hanem egy szerződést hirtelen zsebébe dugott, azt mondván: Elviszem ő felségének pro ratihabitione vagy reprobatione!" — és azonnal felült a készentartott négylovas hintóba s elhajtatott. Ezután kieresztettek minket a teremből. Az utczán néhány szóval elmondottuk a reánkváró népeknek a történteket, melyek hallására rettentő haragra gyuladtak. Rögtön összeszedtek mintegy 20 darab kocsit, melyekre annyi ember rákapott mennyi csak ráfért, — és vágtattunk a királyi biztos után egész Hahótig. És a a nép bizonynyal széttépi Balogh Lászlót, ha utóiérjük. Csakhogy üthettük már a nyomát, a négy tüzes ló elrö-pitette bőszünk elől! Nem sokára néhány tanácsost fölczitáltak Egerszegre. Ott volt Balogh László is, ki engem behivatott egy szobába, hol 12 aranyokat kinált nekem. „Azért adom mert sokat szenvedtél", mondá ő nagysága. Nem mertem hozzányúlni az aranyokhoz és nagy lelkiszorongattatás között mondottam: „Nagyságos uram én nem érdemlem meg ezen grácziát!" — El kell fogadnod mert ez a király ajándéka! feleié a biztos. Megrémültem. Ha oly nagy urnák ajándékát megvetem, akkor Balogh László elfogat Bojtó képében (mint felbujtót, lázitót) és vármegyei fogságban kell elvesznem. Ezért nem mertem ellenállni, mikor ő nagysága maga kezeivel zsebembe tette az aranyokat. Kézcsókolással megköszöntem kegyességét és siettem kijőni a szobából. Esetemet azonnal elmondottam a kanizsaiaknak és azt mondottam: „Nem jó származik ebből, — ha lehet akadályozzuk meg a szerződés kihirdetését!" Ugyanis azt az irgalmatlan contractust publicáltatni akarták a vármegyénél. — 43 Azt mondtuk tehát, hogy nincsen a publicáltatásra meghatalmazásunk a várostól, s igy elodáztuk a kihirdetést. Hazajővén első dolgunk volt, hogy az erőszakos szerződéskötés ellen contradictiót tettünk esztendőnek lefolyása előtt a szalapáti .conventnél. Azóta pedig perlekedünk és türünk. Nem tudjuk hogy ivadékaink valamikor megszabadulnak-e a nyomorúságból, vagy csakugyan siralomvölgyében töltik el ők is életüket. Mert igazat mondott galanthai Balogh László : „jobban lettünk szegények !u Juventus ventus. ^|runk születése utáni 1801-ik esztendőben sokszor megfájult a feje Tóth Ferencz uramnak, Nagy-Kanizsa privilegiált város érdemes strázsamesterének. A főfájás Szobovics János csinyjeinek vala következménye, a mely persona a piaristák iskolájában diák volt. Igaz ugyan, hogy a diákot nem lehetett rajtakapni egyetlen kálamitáson sem, hanem azért mindenki bizonyos volt a felől, mikép Szobovics Jancsi főfaktora az összes csínyeknek. Mert a nevezett diák nem maradott el soha, akár verekedés, akár pedig másféle vigasság adódott elő. Pedig emellett a tanulásban is első volt. Aztán ezek a csinyek nemcsak folyton szaporodtak, hanem a vásott lurkók nem irtóztak felhasználni pajkos czéljaikra a szent dolgokat sem. Egyik éjjel kilopták a város pajtájából a Szt.-Mihály lovát, macskát kötöztek rá, és beleusztatták a gymnasium előtt lévő Sárecz tengerbe, hol reggelig nyivákolt és agyon-rémitette a boszorkányhivő lakósokat. Máskor pedig a barátoknál veszettül ránczigálták éjnek idején a porta csengetyüjét. Az eső csakúgy szakadott. „Mit akarsz ilyen időben?" rivalt a kapunyitó fráter az ott talált gyerekre. _ 45 Ez pedig (minden második szónál becsülettudóan tisztelendő urnák szólítva a kapust), szépen elmondotta a mire betanították. Hogy t. i. meg kell gyóntatni Szakáll István városi szenátor urat mert hirtelen rosszul lett. „Várjon reggelig mert ebben a sárban nem vihetjük el a Krisztus testét." „De tisztelendő ur kérem annyira oda van a szenátor ur, hogy talán nem éri meg a reggelt sem." Erre a mondásra nem volt más teendő, mint elmenni a haldoklóhoz. Még pedig falábak nélkül. A falábakat a diákok már előre eldugták a kerítés mellé. Olyan sárosak valának ugyanis ez időben a város utczái, hogy falábakon szoktak a sáron keresztül járni az utczák túlsó sorára. De hát halaszthatlan kötelesség egy lélek megmentése. A kötelességtudó páter fülig sárosan érkezett meg Szakáll István portájára. Mikor azonban kitűnt volna, mikép az érdemes szenátor urnák kutya baja sincsen, — (leszámítva azt, hogy lábain kissé tántorgott, „a kadarka taszigálása miatt") — akkor a lelkiatya földhöz akarta csapni méltó haragjában a szent ostyát. Ezeken kívül még sok botrány követtetett el, melyeknek legkisebbje az volt, hogy a víztartó lajtokra ráírták lemoshatlan olajfestékkel: A X / kefekötők \\ í keserittője I \\ tartódik J Notabene a strázsamester ur is valamikor kefekötő volt. Egyszer azonban tetten érték Szobo-vitsot. A strázsamester szemeláttára pipált Szobovics a városháza előtt egy téli napon. Mivel pedig az utczáni pipálás szigorúan meg volt tiltva a gyakori tűzveszélyek miatt: a pipálót rögtön vallatóra fogták. A dologból azonban az sült ki hogy a még vadonatúj pipának belsejében paradicsom szósz vagyon dohány helyett. A pipafüstöt a diák csinálta olyaténképen hogy erősen fújta ki magából a lélekzetre beszívott levegőt, mely a nagy hidegben füstnek látszott. „Nem szeretem a paradicsom szószt, hát így messziről szoktatom hozzá 47 — magamat", — világositá fel az impertinens diák az in-vestigáló tisztviselőt. Ez a história aztán beadott a strázsamesternek, mert a dolog köztudomásra jutván, elnevezték Tóth József urat szoszfogónak s ez a titulus rajta száradott holta napjáig. Minekutána pedig ezen kiszökések miatt mindig a strázsamester kapott hivatalos dorgatóriumot: elhatározta Tóth József uram, hog}T csúffá teszi a tintanyalót, akármibe kerül is. Az alkalom nem sokáig késett. Nagy verekedést insceniroztak 1801-ben a diákok és a mészároslegények azon kérdésnek eldöntése czéljából, hogy ki fél a másiktól: a diák-e vagy a mészáros legény ? Hogy a mészároslegény különb a más mesterlegénynél : többszöri verekedés alkalmával kétségtelenül bebi-zonyodott. A diákok és mészároslegények között mindig voltak differencziák, melyeket verekedéssel kellett tisztába hozni. Most azonban igen mérges ügy várt az elintézésre. Ugyanis: egyik hétfőn Eberlein Mihály mészárszékébe vizsgálatot tartottak a mérték-vizsgáló városi esküdtek. Egy szolgálótól — mikor kijött a mészárszékből — elvették a vásárolt hust, és rögtöni megmérés után kon-statáltatott 3 latnak hiányozása az egy fontból. A székálló legény nem hagyta magát. Azt a kifogást mondta, hogy egy darab ráadást (czubakot) is adott, a szolgáló azonban eldobta és az ott levő kutya megette; innen van a három lat hiánya. Az esküdtek nem tudták volna kisütni az igazat, ha egy ott bámészkodó kis diák őket ki nem segiti. Ez ugyanis azt vallotta, hogy a kutya nem is volt akkor még az utczán, hanem csak most jött ki az udvarból és telepedett le a mészárszék elé; — ergo: nem is ehette meg a „ráadás"-t. — 48 — Ezzel az ügy el volt döntve. A székálló legényre az akkori szokás szerint „12 pálcza büntetés dictálta-tott", amelyeket a mészárszék előtt felállított deresen hiány nélkül meg is kapott. A megpálczázott legény irtózatosan dühös lett. Még azon napon végig czirkálta a várost, míg egyik utczában magánosan talált egy diákot; ezt lefogatta a mészáros-kutyákkal és 12 pál-czát vágott reá. Visszaadta, a mit ő kapott. Erre felbőszült a diákság. Izentek a mészáros-legényeknek: „Vasárnap délután a Kicsapott kertekben csontot kaptok ha oda mertek szagolni, hires kutyák!" Ez volt a hadüzenés. A vad szokások között annyira megszokták már igy bőszülni meg sérelmeiket, hogy más utoni megtorlásra nem is gondoltak. Lett ujongás a mészároslegények között. „No tinta-nyalók, jertek! majd elpáholunk benneteket ugy, hogy többé nem kívánkoztok elő a direktor szoknyája mögül", fenyegetőztek a biztos diadal tudatában. A diákság pedig nagy titokban gyűlésezett a Békástó bokrai között. Terveket szőttek és srófos botokat csináltak a vasárnapi harczhoz. - 49 - A kutyakérdés megoldása volt a legnehezebb feladat. A mészároslegények ugyanis a verekedésekhez mindig magukkal vitték borjú nagyságú kutyáikat is, és ezek tették félelmes ellenséggé őket. Sok terv készült, de kivihetetlen volt mind. Végre Szobovics Jancsi azt mondta a muzsafiaknak: „Vasárnapig mindegyitek szerezzen magának prémes sapkát, bármilyen ócska lesz is. Én pedig majd a kovácsnál csináltatok apró vas kereszteket, melyeknek mind a négy vége ki lesz hegyesitve." — De mit használ ez nekünk? szól bele egy resig-náló diák. „Mindjárt megtudod. Minden sapka csúcsára csinálunk bojtot s a bojt közé varrunk egy-egy vaskeresztet." — Hát aztán ? „Aztán: -— azt tudjátok mikép a mészárosok a szűcsöknek boszantása végett betanították kutyáikat arra, hogy lekapdossák az asztrakán sapkákat a szűcsök fejeiről. Mikor a kutyákat ránk uszítják, azok a sapkáinkat fogják szoktatás szerint megrohanni és lekapni. A vaskereszt pedig belevágódik a kutyák torkába ugy hogy talán bele is döglenek; mindenesetre veszélynélküliek lesznek reánk nézve." — Vivát! vivát! harsogott a diáksereg. Önbizalmok felébredt, a bátorság visszatért sziveikbe és lelkesedve mentek a harczba. — És ugy lőn, a hogyan Szobovics kifundálta. A megdöbbent mészáros legények nem sok hasznát vették a bikacséknek: legyőzte a vakmerő diáksereg gerendiuma — a srófos bot. Napnyugta tájban végére járt az ütközet. Minden harezos plezuros volt már. A mészároslegények egy része bezúzott fejjel feküdt a füvön, másik része jól elverve Halis István : Szines Mozaik. 4 — 50 — visszavonulni kezdett a Fecskepartok felé. A győzelem teljes volt. Ekkor a strázsamester megjelent féltuczat hajdúval a kicsapott kertekben, —- a győzőket szétugrasztotta és a sok közül egyetlenegyet fogatott el: Szobovics-Jancsit. Hanem a diákok annyira beletanultak immáron a verekedésbe, hogy a hajdúkat is megütlegelték és Szobo-vicsot kiszabadították a markukból. Azonban a hazafelé retiráló Szobovicsot a város végén újból elcsípték és erős tusakodás között sikerült a városházára vinni, hol a strázsamester becsukatta. Hanem a strázsamester csizmadiát fogott a diákban ezúttal is. Először egy diák deputáczió jelent meg a városházánál és követelte Szobovics szabadon bocsájtását. A magisztrátus nem volt hivatalban, mert ünnep is volt, meg este is. A strázsamester pedig nevetett; nem azért csipte el boszuja tárgyát, hogy valami csúfság nélkül kiereszsze a börtönből. Másodszor már az összes diáksággal tért vissza a deputáczió: fejszével, bárddal és több ilyen szerszámmal felszerelve. Valóságos ostrom alá vették a városházát, összevagdalták a börtönajtót: nagy megdöbbenésükre Szobovics nem volt a börtönben. Kifeszegették a hivatalszobák ajtait is. Szobovits nem volt sehol. A rettentő zajra megrémült az egész város. A szerencsétlen hajdúk megkisérlették feltartóztatni a dühöngő sereget. Ijesztésül egyik kilőtte a puskáját, de abban a perczben olyat ütöttek rá hogy a földre bukott. Erre a hajdúk szétfutottak és eldobták rozsdás flintáikat. Isten tudja mi lett volna a dologból, ha a gymna-sium rektora személyesen el nem megy Pichler Alojzius városbiróhoz, s erélyes felszólalása következtében a városbíró meg nem parancsolja Szobovics kibocsájtását. Erre — 51 — éjfél táján szabadon eresztették Szobovicsot a görög boltos Vates Affráti által bérben birt pinczéből, — hova az előrelátó strázsamester csukatta el. Azért nem találták sehol sem. Ezzel a zendülésnek vége szakadt. A tulajdonképeni bonyodalom azonban ezután kezdődött, mert Szobovics apja nem hiába volt czéhmester : sorompóba szállott a famíliája becsületeért. Követelte a strázsamester megbüntetését. Viszont a strázsamester követelte a verekedő diák megfenyitését. S hogy még nagyobb legyen a bonyodalom : a tanári karnak pedig a zendülő diáksereget kellett a disciplina kedvéért megbüntetni. Az akkori móres szerint az a büntetés várt a diákokra, hogy megvirgácsolják őket és Szobovicsot ezenkívül még kicsapják az ország összes iskoláiból. Ettől a delikvens diákok is féltek, meg a rektor is. A strázsamestert pedig kereset alá kellett volna fogatni hivatalos hatalmával való visszaélés miatt. A diákok t. i. ki voltak véve a közhatóságok hatalma alól. Tehát a hatalmaskodás nemcsak hivatalbóli elcsapatást, hanem börtönt is eredményezhetett. Ettől a nótától pedig ép ugy félt a városbíró mint maga a strázsamester. Utoljára is a diák apjával és a rektorral egyetértve a bölcs Pichler Alojzius megoldotta a gordiusi csomót. A mészáros legényt elfogatta és mint a város részéről adatni szokott egyik „önkéntes" katonát — jól megvasalva átadta nyugta mellett a Gollner ezrednek. (A mostani 48. számú Ernő ezred, hol Petőfi is szolgált.) A strázsamestert ideiglenesen felfüggesztette hivatalától. Szobovicsot pedig az apja elvitte Pécsre tanulni a czisztercziták gymnasiumába, a hol nem tudtak a lcala-mitásairól semmit sem. 2* - 52 — „No végre eltakarodott a gazember!" monologizált Tóth József uram, nagy lelki megnyugvással járkálva a piaczon azon napnak reggelén a mikor Szobovics Jancsit Pécsre vitték. A piaczi kofák között a strázsamester láttára olyan megmagyarázhat-lan csöndesség lőn, hogy magának a strázsames-ternek is feltűnt. A bizonytalanságból azonban kimentette egy inasgyerek, ki — biztos távolságból — azt kiáltotta hozzá: „Nézz az Istenre fogó!" Haragtól kivörösödve nézett Tóth József a futó inas után, mikor hirtelen szemébe ötlik az átellenében levő Szent-Háromság szobron valami rendkivüliség : a legmagasabb helyre a szentlélek úristen nyakába volt kötve a városnak vert vasból készült czimere — az olajágat lengető s félholdat szorongató egyfejü sas, — (mely emberemlékezet óta a városháza erkélyén volt,) -- az Atyaisten pedig széles papírszalagot tartott a két kezében ezen felírással: „Tsak nálam az igasság, nem a Városháznál!" Ennek a minden isteni és emberi tekintélyt megrendítő gaz csinynek láttára gutaütés kerülgette a strázsa- szosz- mestert. „Felakasztatlak ha megfoghatunk !" Kiáltott fel haragjában fogait csikorgatva. Akár mérget ivott volna rá hogy Szobovics a tettes. A strázsamester sürgetésére vizsgálatot tartottak az ügy kiderítése végett. Hanem a vizsgálatból épen az ellenkező derült ki, hogy t. i. Szobovics nem lehetett a csinytevő. Több tekintélyes kanizsai polgár vallomásával ugyanis kétségtelenül bebizonyíttatott azon körülmény, hogy azon éjjel a Bárány vendéglőben mulatott Szobovics egész reggelig. Nevezetes volt Heimlinger András asztalosmester vallomása, ki azt mondta: „Lehetséges hogy az infámis dolgot Szobovics követte el, mert ugy rémlik előttem, mintha egy időre eltűnt volna a Bárány szálájából néhány diákkal. De határozottan nem emlékezem rá,\'' minthogy borközben voltunk és Eberlein komám valami disputálás miatt ugy arczul csapott, hogy két szemem közül az egyiknek majdnem hiányával maradtam, s e miatt a mulatozó diákokra nem figyeltem." Más pedig senki sem tudott a diákok ideiglenes eltávozásáról semmit. Denique, ha már azon időben létezett pechvogel: a strázsamester bizonyosan az volt. Minden igyekezete balul ütött ki. Ezért a legutóbbi felsülésért pedig ugy megharagudtak reá a polgárok, hogy végkép elcsapták a hivatalából, mert (a jegyzőkönyv szavai szerint) „elégtelennek találtatott kötelességeinek végbevitelére." A verekedésben résztvevő többi diákot pedig konzílium elé czitálta a tanári kar. Valószínűnek tartották, hogy diákok követték el a Szentháromság szoborrali.szentségtörést is. Hanem ez a dolog is rosszul ütött ki. - 54 Prakszisból tudták a diákok, hogy a konzílium határozata virgácsolás lesz. Összeesküdtek ellene. — Megkérték a verbunkos káplárt, hogy várja őket estére „huszárcsákóval" a Bárányban. Az nap este ugy tele volt rakva a Bárány szálája karcsú itczés üvegekkel, hogy alig lehetett lépni benne. A czigányok pedig veszettül húzták. A káplár arcza ragyogott : tudta hogy ma gazdag fogás lesz. Gazdag is lett: este 18 darab diák rontott be a korcsmába s közülök 16 tette a csákót fejére. A két megmaradóit is katona akart lenni, de olyan éretlen gyerekek voltak még hogy a verbunkos nem vette be őket. — 55 — Ugyanis a diákok a helyett, hogy a konzílium elé mentek volna, megverték a pedellust kire haragudtak, s aztán a verekedő fráterek felcsaptak huszárnak, szegény szülőik örökös bánatára. Szobovics pedig Pécsett szedte magába a tudományokat ugy három évig. Hanem a sorsát nem kerülhette el. Egyszer csak furcsa hirek jöttek Pécsről. Hogy t. i. Pécsett a diákok lefűrészelték a közkuta-kon levő Szent Jánosok fejeit. (Megváltoztatták a kutpát-ronust nepomuki Szent Jánosról fejvesztett Szent Jánosra.) A ki ezen főbenjáró bűnben ludas volt: felcsapott katonának hogy biztosítsa magát a reá váró büntetéstől. Minthogy azonban ezt az istentelenséget a püspök okvetlen megakarta büntetni, azért kicsapták az iskolából a megmaradóit diákokat a kik ártatlanok valának. Nem tudni hogy Szobovicsot kicsapták-e, vagy katona lett: annyi bizonyos hogy Pécsről eltűnt és pár évig az édes apja sem tudta merre van. Az 1807-ik esztendőben egyszerre visszajött Szobovics Kanizsára és itthon igen jámborul viselte magát. Kalandjairól hallgatott mélyen. Azt gyanították hogy sok náczió között megfordult, — mert az olasz, franczia és még- tudja Isten miféle potentátok nyelvén folyékonyan beszélt. Már pedig ezeket kóborlása közben kellett megtanulnia, mert előbb anyanyelvén kivül csak a latin nyelvet birta. Ez idő szerint Kanizsa város igen meg volt akadva Írástudók dolgában. Olyanokban t. í., a kik hivatalt viselni akartak volna. Furcsa idők jártak: senki sem szeretett másnak szolgája lenni. A városi főjegyző minden marasztalás daczára le akarta tenni a hivatalát, — vicenótárius pedig nem volt. Kapóra jött haza Szobovics. Szerződésileg felfogadták őt vicenótáriusnak. — 56 — (Ámbátor a nótáriusokat és tanítókat csak ugy „beszegődtetni" szokták a gazdapolgárok, miként csőszöket és kanászokat: mindazonáltal nem csapták el olyan köny-nyen, mint a mostani választott tisztviselőket.) Az uj vicenótáriusra nem volt panasz: szorgalmas volt, s értette a dolgát. Egy reggel azonban uj csiny történt a városházánál: valami imposztor kicserélte a hivatalok ajtaján levő táblákat. (Persze hogy németül voltak irva ezek a táblák.) I ANTON v. FASSBINDER Stadtrath. állott a táblán az előbbi „Anton von Pinthér senator" helyett; a városi kaszér czime gyanánt pedig NEMES RITZ JÓZSEF beretváló helye volt irva az eddigi „Joseph v. Ritz cassier" helyett. (Ez utóbbin sokat nevettek, mert az adószedőket sohasem szerette a publikum.) A többi felírás helyett is mind más volt, ugyan oly szép nagy betűkkel irva a táblákra mint az előbbiek voltak. A csinytevőt Szobovicsban sejtette minden ember — sőt a főjegyző jóakarólag meg is intette e miatt és több komolyságot ajánlott neki. Szobovics erre mérges lett és lemondott hivataláról. Csak ugy sikerült visszamarasztalni. — 57 — hogy eddigi 80 frt évi fizetését felemelték 100 forintokra (váltóczédulákban.) Ezen a kis kellemetlenségen kivül nem volt baja Szobovicsnak a polgárokkal, sőt még a méltóságos her-czeggel sem, pedig ez folyton czivakodott a kanizsaikkal. Minthogy a „hivatalbéliek"-nek nem volt szabad ki-maradniok egyetlen czéhlakozásról vagy családi ünnepélyről sem: ennélfogva a tisztviselői qualificatióhoz megkívántatott, hogy enni és inni jól tudjon minden hivatalbéli. így került az egész magisztrátus 1808. év november utolsó napján az urodalmi tiszttartó Komtheuer András ur hajlékába, ki nevenapját tartotta. Az erősen megfagyott utakon eljött a névünnepre az egész környék notabilitása. Táblabírák, papok, barátok, gazdatisztek és hivatalnokok zajos kedvvel töltötték el az urodalmi épületet. A dekórum nem engedte meg a nőtlen legényeknek hogy diskurálhassanak a hajadonokkal. Feltűnt tehát, hogy a viczenótáriusnak mindig akad valami mondanivalója Lizikéhez, a házigazda nevelt leányához és a piruló leányzón gyakran rajta felejti szemeit. Különben nem lett volna csoda, ha valami érzékenyebb fiu az eszét is Lizi után veszti, nemcsak a szemeit. Mert csinos leányzó vala Lizike és az esetlen módi sem tudta elfödözni kecses gömbölyűségét. A vendégek diskurzusa többnyire vallásos dolgokról folyt, ámbár a vidám urak sokat tréfáltak: a mikor t. i. asszonyi személy nem volt a teremben. Mert Lizi nem zongorázott az éhes vendegek gyönyörködtetésére, sem pedig a lakoma alatt nem ült az urak között, hanem a konyhában foglalatoskodott és csak akkor jött be a vendégekhez, ha felszolgált az asztaloknál. Ilyen bolond divat volt akkoriban. — 58 — A lakoma közben épen arról beszéltek, hogy Polay Jeremiás —- a helybeli ájtatos szerzet (piaristák) spirituálisa, ki vármegyeszerte hires vala fösvénységéről, — a kórházi kápolnába sohasem miséz mert nem jár érte fizetés, — amikor Lizi tállal kezében a viczenótáriushoz jött. „Mért megy el a leányasszony oly hamar mellőlem, mikor én igen jól érezem magamat ha közelemben tudom !" Szólt Szobovics halkan Lizikéhez, ki annyira megijedett e vakmerő nyilatkozatra, hogy a tál megbillent kezében és a jó malaczbecsináltnak egy részét a viczenótáriusra döntötte. A zseniális Szobovics szörnyű konfúzióba jött és bután hebegte: „Se -semmi." Mire a vendéggyülekezet egészséges kaczagást eresztett meg. A leány is annyira megzavarodott hogy félig sirva, félig nevetve menekült a konyhába, honnan nem lehetett volna becsalni semmiféle czukros portékával. „Hiába nézegeted azt a leányzót öcsém" — vexálta Tuboly József táblabíró Szobovicsot, mert „non cuivis homini contingit adire Corinthum I" (Nem mehet minden ember Corinthusba.) Ez a mondás érzékenyen találta Szobovicsot, ki a lányhoz képest szegény gyerek volt. Mert Lizikére nagy örökség várt. T. i. az öreg tiszttartó szép vagyont szerzett : al<kor is meglevén az urodalom tulajdonosainak a Batthiány herczegeknek az a jó szokása, hogy állandóan külföldön laktanak és a gazdatiszt keze már akkor is maga felé hajolt vala. — „Apellálok urambátyám szentencziája ellen", — felelte tréfásan Szobovics, és nem akarván mutatni hogy találva van, ismét igyekezett visszavinni a beszédet az előbbi tárgyra, — „hiszen a mint megtörténhetik az a csoda hogy Jeremiás atya ingyen miséz, ép ugy én is — 59 — találhatok egy darab karbunkulust, ami gazdaggá tesz!" „No azt én mondom, tubolyszegi Tuboly József a nemesi szavamra, hogy ha bármelyik csoda bekövetkezik akkor Lizi húgom a tied lesz", tréfált tovább a táblabíró, ki valami huszadik ágon rokonságot tartott a tiszt-tartóékkal. Persze jó izüeket nevettek rá megint. Szobovics azonban szokás a ellenére komolylyá lett és valami fölött töprengett egész hajnalig, amikor az egész vendégbokor elment a templomba rorátéra. Ott szintén mélázott, mig a kanizsai magyarok áhitattal énekelték: „Hajlik, hajlik, hajlik." (A német „heilig". Ekkor t. i. egyik héten németül, a másikon magyarul tartották a hajnali miséket.) — Alig köszöntött be az 1808-ik esztendő, már megtörtént az egyik csoda: Jeremiás páter szorgalmasan misézgetett a kórházi kápolnába — ingyen. Utánna jött az okozat: Szobovics meginterpellálta adott nemesi szavának beváltása végett a táblabíró urat. És Tuboly József, — miután meggyőződött, hogy a páter csakugyan ingyen miséz s arra nem lett felbiztatva senki által sem, Ígéretének eleget tett,: kieszközölte hogy Szobovicsnak feleségül adták Lizikét. Zöld farsangon már megtartották a lakzit nagy vigasság mellett. Később föl fog derittetődni hogy mindez nem olyan könnyen ment, mint gondolná az ember. Előbb azonban el keli mondanunk egy közbejött eseményt. Szobovics már feleséges ember volt, mikor 1809-ben szétszórták Napoleon császárnak a magyarokhoz intézett lázitó kiáltványát: „Magyarok! Eljött az a szempillantás, mellyben visz-szanyerhetitek régi függetlenségieket. A ti határaitokonn állok diadalmas seregeimmel. Gyülekezzetek össze Rákos\'' — 60 — mezejére, régi Őseitek\'' szokása szerént; Válaszszatok Királyt magatoknak!" Ezt a proclamátiót közénk dobták mint valami égő bombát, melynek minden pillanatban lesték Bécsben a felrobbanását. Ekkor furcsa eset történt Kanizsán. A városi magisztrátus nem adott játszási engedélyt Kreutmayer Ferencz nevti szemfényvesztő komédiásnak. E miatt fellépett a katonai generális (valami Gorup nevü) és követelte az engedély megadását. A tanács megijedett. Érthetien volt előtte, hogy a generális miért veti magát közbe egy földönfutó komédiásért. A játszási engedélyt persze hogy megadták rögtön. Sajnos tapasztalatai voltak a tanácsnak arra nézve, hogy a katonák igen csekély okokból vörös kakast eregetnek a polgárok házaira s egész utczákat égetnek le béke időben is. A komédiás tehát sátort ütött a Szentháromság-téren. Evett tüzet, bukfenczeket hányt, kardot nyelt, s többféle „szemfényvesztést" produkált. Mutatványainak utolsója azonban mindig ugyanaz volt; t. i. Martinovics apátnak lefejezése. Ez a lefejezés következőkép vitetett végbe: a piros ruhába bujtatott őszhaju hóhér összekötötte a Martinovicsot játszó egyént, és lefektette a földre ugy hogy feje egy fatuskóra volt lehajtva; -— mikor a hóhér felemelte pallosát hogy az apátur fejét leüsse, akkor egy függönyt húztak a nézők elé s a lefejezést a függöny mögött végezték el. Hallani lehetett a pallos suhintását és a halál-kiáltást. A gyászos aktus megtörténte után ismét szétnyitották a függönyt; látható lett a tuskó mellett a csonka test fej nélkül, — a levágott fej a sarokba volt dobva egy — 61 — csomó szalmára. Mindenütt csupa vér: tuskón, szalmán és a palloson. Ekkor a levágott fejre rákiáltott a szemfényvesztő komédiás: „kényszeritlek hogy beszélj!" Mire a fej mozogni kezdett, rémitően erőlködött, kimeresztette a szemeit és megszólalt sírí hangon: „Jaj annak, aki kezét a császárra meri felemelni!" Az iszonyú produkczió alatt többször roszul lett egyik-másik néző, hanem a városi tanács mégsem merte azt betiltani; — részint a generálistól, részint pedig attól félt hogy a francziákkali czimborálás gyanújába keverik, minthogy Martinovics tudvalevőleg a francziák egyenlőségi tanának volt apostola. Ez a gyanú pedig a mostani időkben, mikor a fran-cziákkal háborúságban állunk, — könnyen okozhat végzetes következményeket. Aztán még feltehető volt az is hogy a szemfényvesztő nem más, mint bécsi spion. Azon időben is hamis volt a német: hát ha azt akarta kispionkodni, hogy a francziák megjöttének örömére nem danolják-e a kanizsak: „ Virít már a kis nefelejts!" (Martinovics nótája,) vagy megint nem ültetnek-e szabadságfát ? (Zalavármegyében szabadságfát ültettek a franczia forradalom egyenlőségi elveinek tiszteletére az 1792. esztendőben.) Hozzájárult mindezekhez azon körülmény, hogy extra staféta jött a város bírójához azon parancscsal mikép Lakenbacher Mózes kanizsai lakosra — ki Sombor társaságában hadi-liferáns volt, -— szigorúan felügyeltessen, és mihelyt közelednek a francziák Kanizsához, őt azonnal börtönbe vesse, mert a hadseregnek szánt marhákat a francziák kezére akarja játszani. Végre is kitört a keserűség csehi Babochay József városbíró úrból (ki öregapja volt Babochay Györgynek, Nagy-Kanizsa város mostani polgármesterének) egy alka- — 62 lommal és azt mondta a hivatalban: „Szobovics öcsém, a maga furfangos eszével fundáljon ki valamit, a mivel elkergetjük ezt a németet! Igen bánt, hogy lefőzte a magisztrátust, és még ezenfelül mindennap lenyakaztat egy magyar embert." Szobovics arcza felragyogott a városbíró beszédjére. — „Meg lesz városbíró ur! — már úgyis megakartam ugratni ezt a komédiást és jót állok róla hogy nem marad itt még egy hétig!" Szobovics e beszélgetés után a harmadik napon megkérte a városbirót és a szenátorokat hogy estére jöjjenek el megnézni a szemfényvesztőt, mert olyant többé sohasem látnak, minőt ma produkál. Ott is volt az egész tanács. De az előadás alatt semmi rendkívüli sem történik. A megszokott unatkozó arczczal állanak a színhely két oldalán a csend fentartása végett odarendelt városi hajdú és a tűzveszély ellen ottlevő kéményseprő. A nézők is meglehetős közönyösek, csak a városbíró ur forgatja néha a fejét izgatottan. Végre jön az utolsó produkezió. A megkötözött Martinovics előtt leeresztik a függönyt. Abban a pillanatban rémült ordítás keletkezik, melynek hallatára a városi hajdú szétrántja a függönyt. Most a publikum elé a következő látvány tárul: Martinovics és a hóhér még ott állanak a tuskó mellett. Kiestek a szerepükből: az ismeretlen veszély miatt megvannak félemlítve. Legcsodálatosabb hogy az apát-urnak is meg van a feje és mégis van a szalmán is egy véres fej. Az eszeveszett ordítást a szalmán levő fej" cselekszi. A függönyt nyitó hajdú és a kéményseprő a fejhez futnak és széthányják a szalmát olyan biztonsággal, mintha előre betanulták volna. — 63 — Es uramfia ! a szalma alatt gödör volt, melyben egy eleven embert födöz fel a publikum, a kinek feje a szalma közt a levágott fejet szokta mutatni. Ez az ember orditja veszettül: „Vájmir — ájvájmir!" s halálos ijedtséggel kapkod mindenfelé: mert az arczába és fülébe keményen beleragadott egy-egy rák, a hires zalai rákok fajából. A rákokat Szobovics dugdostatta titokban a szalma közé. Mikor ezek a vér szagára belecsíptek a vérrel bemázolt komédiásba, a szerencsétlen német azt gondolta hogy az ördög akarja elvinni. A magisztrátus pedig az egész publikummal kacza-gott rajta a fuldokló sírásig. Végre kihúzták a „levágott fej" tulajdonosát a gödörből és útnak eresztették. A szemfényvesztő trupp persze hogy megszökött Kanizsáról még azon éjszakán. A némettől ekképen megszabadult volna a város, hanem a francziától egyre jobban kellett félnie. A környék népe mindenfelül Kanizsára menekült. Emberekkel, marhákkal zsúfolva volt a város. A hirek pedig szokás szerint nagyobbították a veszedelmet. Voltak, akik már útközben látni véltek fran-czia csapatokat, pedig azok messze voltak Zalavármegyéhez. Egyszer csak beállít Kanizsára a megye főadósze-dője tekintetes Deák Péter ur, a vármegyei pénztárral és az azt őrző egy szál katonával egyetemben. Lakást és őrizetet kért a tanácstól, mert a vármegye székhelyén immáron nincsen biztonságban az ellenségtől. No hiszen lett rémülés. A városbíró már másnapra közönséges gyűlést hívott egybe szentes mise utánra. A közönséges gyűlésen mind ott voltak a hatvanyo-sok, hogy ily súlyos időben megállapítsák a teendőket. 64 — Hatvanosoknak hivták azt a 60 polgárt, kiket évről-évre újonnan választottak a város fontosabb ügyeinek intézésére. Olyanfélék voltak, mint a mostani városi képviselők. A gyűlés megnyitása után Babochay József városbíró, — „miután serkentette vala a községet a polgári kötelességeknek duplázó igyekezettel leendő napfényre való tételére a mostani nehéz időkben", — elrendelte az Egerszegre menendő deputáczió tagjainak megválasztását. A deputáczió kötelessége leendett: a zalavármegyei nemes felkelő lovas sereg részére polcróczokat és egyéb ajándékokat (melyeket a városi polgárok adakoztak,) átszolgáltatni ; ezenkívül 2 legényt, kiket garázdaságuk miatt fogtak el, mint a város önkényteseit a katonasághoz life-rální; végül és legfőképen pedig a kontókat kifizettetni, a mely kontók a kanizsai boltosok és mesteremberek által a seregnek eladott áruczikkekről szóltak. Csakhogy a gyűlésen jelenlevők egyáltalán nem mutattak duplázó igyekezetet, mert senki sem akart deputa-tus lenni. Mindenik féltette a bőrét a francziától. Sokáig nem tudtak eredményre jutni. Végre megszólalt Albanics Jakab városi kamarás: „Olyanokat kell választani deputátusoknak, kik gyerektelenek és igy nem oly nagy kár, ha odavesznek." (A kamarás ur sok gyerekkel volt megáldva.) Óriási tetszést aratott az indítvány. „Igaz, a gyerektelenekért nem lesz kár!" helyeselték a gyerekes családapák, és megválasztották deputátusnak Szentgyörgyi András, Faddi György és Szobovics János gyerektelen apákat nagy többséggel. Kárba veszett minden protestálásuk: a gyerekes párt leszavazta őket. — 65 —- Ezután elővétetett Szobovicsnak könyörgő levele melyben lemond hivataláról, — „mert a mostani szerencsésebb időkben aratott szerencséje folytán tudományait erősebben kimutathatja", vagyis jobb hivatalra van kilátása: ennélfogva leköszön eddigi tisztéről és kéri egész esztendői fizetésének jutalomképen leendő megadását. „De az ördög majd elvégzi azt a sok dolgot, a mi ebben a zavargós világban elintézésre vár; inkább én is rezignálok", — kiáltott közbe a főjegyző felháborodva, — „hiszen magamat nem szakaszthatom meg a hivatalos dologban, mint valami szamár!" „Szent igaz hogy ugy van! —• hagyták helyben a hatvanosok, — szamár lenne ha kettő helyett dolgoznék." A gyülekezet hallani sem akart a lemondásról, inkább háromszoros fizetést ajánlott, — de Szobovics hajt-hatlan maradt. A vitának a városbíró vetett véget. Azt mondta: „Ha Szobovics jobban értékesítheti talentumát, abban nem szabad gátolnunk, mert a szentírás szerint a gyertyát nem szabad véka alá rejteni. Engedjük őt elmenni és adjunk neki többet egy esztendői fizetéssel, megérdemli. A vicenótárius nem fogja elfeledni, hogy Kanizsa város nevelése (Babochay József ösztönzése és segítsége mellett tette le Szobovics a jogi vizsgálatokat) és hiszem, hogy a város javát jövőben is szivén fogja hordozni. — Csakhogy ugy emlékezem, mintha ki volna kötve félesztendő felmondási időnek: pedig ez esetben félévig még itt kell maradnia." Ezután elővette a város levelesládájából azt a kontraktust, melylyel felfogadták Szobovicsot. Abban csakugyan félévi felmondás volt kikötve. Ennek alapján a gyülekezett belenyugodott a városbíró javaslatába hogy t. i. Szobovics félév multával elmehessen és egy évi fizetést jutalmul kapjon. 11al-t.s Istvám: Színes Mozaik. 5 — 66 —- Végül a gyűlés elé került Polay Jeremiás páter in-stancziája, melyben a kórházbani misézésekért honoráriumot kér. A kérvény elolvasása után Lovak Ferdinánd templomatya a kérelem megtagadását indítványozta, mert a fran-czia pék alapítványi miséjén kivül a kórházban misézésért sohasem járt díjazás. (Pfaff János sütőmester t. i. alapítványt tett az évenkint János napján mondandó misére és a kórházi kápolnának ajándékozta védőszentjének keresztelő szent Jánosnak olajtestésü képét. A kanizsaiak azért hívták őt „franczia pék"-nek, mert Lotharingiából származott.) Csakhogy ekkor előállott a piarista unokatestvére Polay Ferencz, egyike a hatvanosoknak, — és követelte hogy Jeremiás páternek adjanak fizetést a misézésekért annál is inkább, mert az elmúlt esztendőben egy másik piárista ugyanazért 100 forintokat kapott váltóczédulákban. — „Nem igaz, nem kapott", zajongott a közönséges gyűlés. Erre Polay Ferencz belenyúlt vala a puruszli zseb-jébe és egy írást húzott ki. Haragosan követelte az írás felolvasását, mely „majd tösz igazságot." A főnótárius kezébe fogta az iratot és hangosan olvasta: „Dátum Kanizsae 29-a Decembris 1808. Tisztelendő és Tudós Biiky József urnák, Ájtatos szerzetbéli tanitó Atyának a városi ispitályban tartott Szent Misékért a város polgárai nevében mélységes köszönet mondatván, — egyúttal 100 frt idesl egyszáz forintokat küldünk •/• alatt, egy jótékony czélra tett ajándékból, fáradozásai csekély jutalmazásaképen. Általam Szobovics János hites aljegyző által." — 67 — Polay Ferencz diadalmasan nézett szét a gyülekezeten. Ha Büky Józsefnek adtak fizetést, akkor az ő bátyjának is kell adniok. A városbíró ur csodálkozással vette vala kezeibe a famozus okiratot, melyről semmit sem tudott. A vicenótárius öregbetüs írását csakugyan felismervén, azt kérdezte halkan: „Micsoda bolond irat légyen ez, öcsémuram ?" Szobovics pedig válaszképen a gyülekezethez fordult s azt mondta: „Tavai egy vallásos emberbarát által 100 forint tétetett le a tanácsnál a kórházban miséző páter megjutalmazására azon kikötés mellett hogy az ajándékozó neve titokban tartassék. A tanács átszolgáltatta a misézőnek. Ezen körülményből azonban nem szabad igényt formálni arra, hogy az idén is adassék jutalom a misézésért. Ámbátor ha a jelenlévők közül valakinek, például Polay Ferencz uramnak szándékában volna ujabb 100 frtnak ajándékozása: a tanács szívesen kiadja a miséző páternek azt is." A hatvanos Polay Ferencz rögtön visszahúzódott, nehogy ajándékozásra szorítsák. A gyülekezet pedig derülten vette tudomásul a vice-nótárius felvilágosítását és miután nem akadott ujabb adakozó: Jeremiás atyának kérelmét elvetették. Legvégül a város biztonságára polgár őrség felállítását határozta el a gyűlés; a haza\'' védelmére pedig tiz lovas katonát ajánlott fel, kik darabonkint 450 forintokba kerültek. (Ekkor még az ember drágább volt a lónál, nem pedig megfordítva mint most az általános védkötelezettség mellett.) A gyűlés után azt kérdezte a városbíró: Vicenótárius ur, miféle furcsa dolgot csinált megint azzal a piaristával?" Szobovics elnevette magát. „Jól gondolja városbíró ur, hogy a dolog fáczitja másutt van mint a hogyan elmondtam a gyülekezet előtt. T. i. a tisztartóék Lizikéjét 5* — 68 —- azon feltétel bekövetkezése mellett ígérték feleségemül, ha valami csoda folytán Polay Jeremiás páter ingyen fog misézni a kórházban. Sok fejtörés után is csak odajutottam, mikép a fösvény pátert egyedül a kapzsiság felkeltésével bírhatom a misézésre. A szerencse segített rajtam: a csizmadiák lakozásán 130forintolcat nyertem ferblin. Azonnal 100 frt honoráriumot küldtem a gyűlésben olvasott levelem mellett Büky piáristának, ki néha a kápolnában misézgetett." •— Megbolondult édes kollega? kérdezte álmélkodva a főjegyző. — Bolond egy kicsit minden szerelmes. Nekem az a leány megért volna száz forintot, csakhogy az volt a szerencsétlenségem, hogy a lakozás két napig tartott s másnap többet visszanyertek tőlem mint én nyertem az első éjszakán. Mit tehettem mást: elmentem Büky piáris-tához, bűnbánó arczczal elmondtam minő pech ért és kértem vissza a száz forintjaimat. Büky gyanúsan nézett rám, mintha arról akarna meggyőződni hogy nincsen-e bolonddal dolga. De mikor elmondtam őszintén az egész dolog mibenállását: Büky hahotázni kezdett. „Hahaha! tudd meg öcsém, hogy tegnap az ebéd fölött dicsekedve mutogattam a leveledet és a száz forintot, —- s a vén salabakter Jeremiás elkérte tőlem a leveledet. Most már tudom hogy mi czélból: hogy ennek alapján majd ő követelhessen fizetést a misézésekért. A gimpli ráröpült az enyvre. Szívesen visszaadom a pénzedet öcsém!" És azalatt is kaczagott, míg a száz forintot a kezembe olvasta. - Hát a vége mi lett? szólt a főjegyző. Czélomat elértem: Jeremiás páter misézgetni kezdett és ennek folytán Lizike feleségem lett. — De hiszen ez defraudáczió! hüledezett a főjegyző. .....- Bizony olyanforma: fraus pia (kegyes csalás) erősiti a városbíró. — 69 —- — Ez egész nem más mint juventus ventus: az ifjúkornak bolondsága, — felelt Szobovics, — hanem azért igérem hogy többé nem csinálok ilyeneket, csak most fel ne akasztassanak az urak érte. így jutott feleséghez Szobovics. — A hatvanosok által választott deputáczió nemsokára elindult vala Egerszeg felé három kocsival. Az első kocsin az urak, a másodikon a leendő katonák és kisérő hajdúk, harmadikon pedig az ajándékok valának felpakkolva. Délután ugy 4 óra tájban a pölöskei erdőségben jártak és a magyarok szokása szerint erősen politizáltak, midőn egy átható kiáltás döbbenté meg őket: „Halt, qui vive !" Abban a perczben megállottak a kocsik. A kis csapat megrémült; még a kötéllel fogott katonák is megijedtek, pedig azoknak kevés veszteni valójuk volt: tudták hogy ez a franczia őrszemnek kiáltása. Egyszerre mintegy 15 főnyi sáször (chasseur) csapat bontakozott ki a deputáczió előtt. A sászörök között állott egy bocskoros magyar paraszt, nyakán kötéllel és a kötél keresztül volt húzva a feje fölötti tölgyfa ágon. Szobovics legelőször ocsúdott föl ijedtségéből. „Hát mi vagyunk!" szólt nekik franczia nyelven és pompásan pariázott a sászörök tisztjével. A tiszttől aztán megtudta a dolgok mibenállását. T. i. a sászörök a Duna melletti franczia seregtől jöttek a vidék hangulatának kikémlelésére és most visszafelé mennek, de eltévedtek. Útközben a saját szakállukra rekviráltak és egy egész láda ezüstöt harácsoltak össze a védtelen népektől. Ezt a ládát kocsin vitték magukkal, és jelenleg egy Balogfa községi jobbágy—névszerint Csondor Istók — volt a fuvarosuk. Körülbelül két órával ezelőtt Csondor Istók kocsija feldűlt az erdőszélén, a láda ösz- — 70 —- szetörött és ekkor kitűnt, hogy ezüst helyett téglával van telerakva a láda. A francziák éktelen dühösek levének a fölfedezésre és felakasztással fenyegettek minden magyart, ha az ezüst elő nem kerül. Tolmácsuk is volt eddig, ki nem konyított ugyan a franczia nyelvhez, hanem olaszul jól beszélt és a sáször tiszt is tudott olaszul. Most azonban az olasz tolmács elszökött: egy óvtalan perczben az erdőbe illant. Az ezüst elvesztése miatti fenyegetést nem\'' vette tréfának. A szökés miatt még dühösebben kiabáltak a francziák, miből azonban Csondor Istók nem értett egy kukkot sem. Hanem amint őt arczulcsapkodták és a közeli tölgyfára kötelet kötöttek, őt pedig aláállitották: ennek jelentését rögtön megértette. Először rimánkodott. Végre belefáradt: elfásulva,bután állott hóhérai között. így találta őket a kanizsaiak deputácziója. — „Hát bevallotta a fuvaros hogy ő volt a tolvaj?" kérdezte Szobovics. — „Az igazat megvallva mi bizony nem kérdeztük, mert nem tudunk vele beszélni", — mondja a tiszt, — „más azonban nem vihette el, mert már tegnap dél óta az ő kocsiján volt az ezüst." — „De hátha már ellopta a tegnapi kocsis és tégla volt a ládában mikor erre a kocsira tették? Akkor ez a kocsis ártatlan." — „Az lehetetlenség. — „Sőt igen valószínű. Hát a tolmács miért szökött volna meg, ha ő nem bűnös? " A tiszt nagyot nézett. Szobovics okoskodása olyan természetes volt, hogy megingatta eddigi feltevését. „Mindegy, a kocsist felakasztatom", — szólt kevés gondolkozás után, — „mert ő akkor is tagad ha tolvaj, akkor is — 71 —- ha ártatlan, s igy nem tudhatok bizonyosat; már pedig én boszut akarok állani." Elég világos logika, — gondolta magában Szobovics, és éles eszével hirtelen kifundált valamit. — - „Azt könnyű lesz megtudni vitéz uram, csak bizza rám a dolgot. Lássa, mi magyarok műveletlenebbek vagyunk mint önök francziák: s e szerint igen vallásosak, sőt bigottak. Nálunk oly esetekben ha valakire nem tudjuk rábizonyítani a bűncselekményt, akkor a szent feszületre megesküdtetjük. S ha a vádlott megesküszik hogy ártatlan, akkor felmentjük, — mert higyje el nekem miszerint a legelvetemültebb gyilkos sem merészel megesküdni hamisan, még ha az életét mentené is meg vele. Ilyenre nem volt eset." A sáször hitetlenül csóválta fejét, bár a mi törvénykezésünk olyan ismeretlen volt előtte mint a czethalak tojása. Hanem midőn Szobovics újra elővette rábeszélő tehetségét, azt mondta a franczia: „Isten neki, az ön kedveért megengedem hogy próbát tegyünk a kocsissal. Viszonzásul azonban önök kalauzolni fognak bennünket vissza csapatainkhoz, mert nem tudunk senkivel sem beszélni s igy szörnyű kellemetlen helyzetben vagyunk." Mit tehetett volna mást Szobovics mint hogy parolát adott rá, hiszen ellenkezés esetén a fejüket koczkáz-tatja. Ezután elkezdődött a solennis eskiidtetés. Mogyorófa pálczából keresztet csinált Szobovics és hivatalos komoly képet vágva Csondor Istók elé állott. — „Ide hallgasson kend, — rivalt az akasztandó forspontosra, — tudja-e hogy mit csinálnak kenddel?" — „Felakasztanak", nyögte keservesen Csondor Istók. — Ugy kell kendnek, miért lopta el az ezüst pénzüket. — 72 —- — „Jaj, nem tehetek róla, megkísértett az ördög. Azt gondoltam hogy nem vétkezem vele, mert a pénzt úgyis mitőlünk rabolták a katona urak." — „Igaza van kednek, — szólta el magát Szobo-vics, — azaz hogy nincsen igaza kendnek, hanem azért meglátom segithetek-e a baján." A fuvaros nyöszörgött. — Vigyázzon kend rám, — folytatja erős hangon, — erre a fakeresztre ráteszi kend a két ujját és hangosan mondja amit én előmondani fogok. Hanem arra figyelmeztetem hogy el ne nevesse kend magát, mert akkor mindenható Isten legyen a ki megmenti az akasztófától!" Mintha bizony valami nagy nevethetnékje lett volna szegény Istóknak. A fövegeket mindnyájan levették. Istók letérdelt a földre és meghatottan tagolta Szobovics után a következő esküt: „Szent-Mihály községe! — mellette van Pölöske; — ennek erdejében — van egy odvas tölgyfa; — az odúban mukucsfiak — tanyáznak; azok a francziák — kik ezüstöt keresnek, — egyék meg a — mukucsfiak — farkát; ámen!" (Zalamegyében a mókust hivják mukucsnak.) Az esküből megértették a sászörök a szent, — fran-czia, — ámen szavakat, és tökéletesen meg voltak vele elégedve. Csondor Istók megszabadult. Sietett is hazafelé kotródni. Az esküvés alatt Szentgyörgyi András deputátusnak a visszafojtott kaczagás miatt könyek potyogtak a szemeiből. A francziák egészen megilletődtek, mikor látták hogy ez eskü mennyire elérzékenyiti ezeket a bolond magyarokat. Szentgyörgyi András uram pedig elosont a helyszínéről és a szekerek mögött levágta magát a fűbe ; — 73 —- asztrakán sapkáját rászorította szájára és emberfölötti erővel nevetett amig szuszogni tudott. A deputáczió 2 napig járt a francziákkal, kik rendkívül barátságosan bántak velük. Mint régi ismerősök váltak el egymástól. A kanizsaiak bementek visszajövet Balogfa községbe, hol Szobovics felkereste Csondor Istó-kot. Szegény Istók alig tudott hova lenni örömében: a francziáktól elemelt összes ezüstöt reá akarta tukmálni megmentőjére. Végre is megfelezték a kincset amint a tündérmesékben szokásos. Ilyen viszontagságok után érkeztek Egerszegre nagy kerülővel. Itt elvégezték hamar a dolgokat mind: csak a kontókért nem tudták megkapni a pénzt. Legnagyobb baj azonban az volt, hogy évek múlva is vexálták a deputa-tusokat: vajon útba kell-e ejteni Vasmegyét ha Kanizsáról Egerszegre akarunk menni ? Szobovics a kontraktusban kikötött félesztendő után letette hivatalát. A helytartótanácsnál nyert állást Budán s jól felvitte dolgát az Isten: királyi konziliárius lett, s mint protektornak jó hasznát vették a kanizsaiak a her-czeggel folytatott örökös pereikben. Szép felesége segítségével sok gyereket nevelt a hazának. Gazdag kedélye nem hagyta el soha, bár vaskalapos filiszter vált belőle, ki- ugy tudta értékesíteni a jövedelmet mint valami pénzügyi igazgató. Kanizsai élet. (1800—1833-ig.) ^agy-Kanizsa városának formája most egészen más mint századunk elején volt. Akkor gyakran megesett hogy „a nagy sár miatt nem tartathatott héti vásár", mig most kemény téglával vannak kirakva utjai, s közlekedése mintaszerű. Vas Gereben még nem talált más megemlítésre méltót Kanizsáról, mint azt hogy ittlétekor a sétatéren lovakat úsztattak, (Sétatérnek hivták a jelenlegi Eötvös-tért a gymnasium előtt, hol akkor a „Sárecztenger" volt s ebben bizony lovakat is úsztattak néha.) de ujabb iróink már csodálva irnak nagy fejlődéséről, s Molnár György drámai színészünk azt irja könyvében: „Nagy-Kanizsa egy darab a fővárosból." Még a szentek is megváltoztak, jobban mondva megváltoztatták régi helyüket. Nepomucenus Szent János régebben ott állott a két városrész közötti töltésen, és az 1825. esztendőben hozták mostani helyére a somogyi ha^ társzélre. A Szent Háromság szobra pedig feneketlen sárban állott a mostani főtéren ott ahol jelenleg piaezunk van, — és csak 1867. esztendőben állították föl a gymnasium előtt. Szent Flóriánnak szobrai és képei végképen eltűntek városunkból, pedig az istenfélő és tűztől rettegő gazdák házánál rendesen ott volt egy fülkében. — 75 —- A házak — főleg a külső utczákban — zsúppal födött bogárhátú kis épületek voltak, az ablakok előtt virágos kertekkel. A fundusokat palánk kerítések vették körül. Ha már a város külső formája más volt e század elején: hát még mennyire más volt a lakósok családi és társadalmi élete, erkölcsei, szokásai és ruházata. Legjobban elütött azonban a mostanitól az erkölcsök védel-mezésének vagyis jobban mondva az erkölcstelenségek büntetésének módja, — mely e század elején csak folytatása volt a mult századbeli módszernek. A mult századbeli módot pedig illustrálja Horváth György kiskanizsai legénynek esete, ki erkölcstelenségeért saját apjának kérelme folytán „24 pálcza ütésekkel kifizettetett." Szintúgy illustrálja egyik szőlőhegyünk ártíkulusa, mely szerint csak a büntetés kiállása után lehetett fölebbezni. Az erkölcsre ügyeltek: a városi tanács, a czéhek és a szentszék (plébánia); a nagyobb erkölcstelenségek mint criminális ügyek az uriszék által toroltattak meg. A csavargók, éjtszakázók, dorbézolok vagy fajtalanko-dók, ha férfiak voltak : pénzbirsággal sújtattak, megpál-czáztattak vagy katonának vitték. A személyek pedig (vagyis a nők) pelengérre állíttattak és korbátsos büntetés mellett a városbóli kicsapással büntettettek. —< 76 — A pelengér a várostemplom előtti jelenlegi Deák-Ferencz-téren volt felállítva, valamivel előbbre mint a hol most a közkút van. Nem volt pedig a pelengér más, mint egy darab szabadon álló kőoszlop, melybe több bilincskapocs volt beerősítve. Használtatott nyilvános megszégyenítésre. Körülbelül 1820-ig a „kitsapatás vagy kikésérte-tés" nagy czerimoniával járt. Minden vasárnap éjjel a városi hajdúk vadászatot tartottak a csavargókra és személyekre. Az összefogottakat két részre választották. A férfiakat a városházára kisérték és ott vasba verték, mely czélra 1801. évben „hat vas bilintsek 7 forintokon vásároltattak és a strázsamester-nek penes recognitionem általadattak." A nőszemélynek pedig egyik kezét belekapcsolták a pelengér-oszlop egy karikájába, — s otthagyták hétfőn reggelig. Néha megesett hogy igen vékonyan voltak öltözködve az oszlophoz kapcsolt leányzók, de nem adtak rájuk a hajdúk melegebb ruhákat — bárha csikorgó téli idő vala is. Hétfőn reggel aztán kötelessége volt a gyöpmesternek a városházára jönni a netáni teendők elvégzése végett. — 77 —- Néha a gyepmesteri functiókat czigányok teljesítették, így például 1808-ban a tanács a kiskanizsai czigányokat rendelte ki e czélra, — minthogy a gyepmester meghalt és hirtelen nem akadott utóda. Ezen időben fontosabb volt a gyepmester állása, mint jelenleg. Mig most például a legnagyobb ambitióval bíró gyepmester se viheti magasabbra az állatok kivégzésénél: addig e század elején nemcsak erkölcsjavitó czélokra alkalmazták őket, hanem — daczára hogy minden valamirevaló vármegyének extra hóhéra volt, — egy kis szerencse mellett embert is akaszthatott. Ebből a vármegyei extra hóhérból maradt vissza a hires Kesseldorfer Mihály, ki Zalamegye hóhéra volt és a kinek hirhedt vitatkozása volt egykor a prágai és briinni hóhérokkal az akasztás módjai fölött. Kesseldorfer tovább élt mint a magyarországi többi extrahóhérok, — és Zalamegye területén az ujabb időkben is ő végezte az akasztásokat, ha a kanizsai vagy az egerszegi törvényszéknél ilyen teendő akadt, — daczára annak hogy Kozarehet már évekkel előbb kinevezték állami hóhérrá. Arra büszke lehetett a zalai ember, hogy őt saját hóhéra akasztja föl. A kanizsai polgárok részére pedig volt a városházánál különös Purger áristom, mert a közönséges börtönbe záratni — derogált nekik. Most már vége van az ilyen büszkeségnek is : megszűnt az extra börtön és pár év előtt meghalt az „öreg Kesseldorfer" is. (Azóta pedig Zalavármegyében inkább nem akasztatnak, semhogy más hóhér tevékenységét kelljen igénybe venniök.) Tehát hétfőn reggel korán a városba jött a gyepmester a kitsapatás czeremoniájának teljesítése végett. _ 78 — - 79 — A pelengérből kikulcsolta a strázsamester a személyeket és átadta a gyepmesternek. A mester átvette, s ha jó kedve volt, megkoszorúzta a leányzót szalmával, — a város dobosa vidám marsot kezdett dobolni, — s igy vitte ki a városból őt egészen a szomszéd község határáig. A népség összecsoportosulva követte. Dobszó mellett minden 2—3 lépésenkint egy-egy pattogós korbácsütést vágott a leányzóra a gyepmester, s jókedvűen csattintott a nyelvével: „Gyi te czifra, vendégség lesz!" A merre vitték volt öröm. Az utczák hoszszán mosolygó fejek nézegettek ki a kicsi ablakokon és a palánk-keritések fölött. A „májszterné asszony" sietett föllármázni a nevezetes újsággal az egész házat-: „Jancsi, Miska, fussatok hamar az utczára : most viszik a dámákat !" Az inasok és az iskolakerülő gyerekek legjobban gyönyörködtek a nyilvános büntetésben, sőt activ részt is vettek a mulatságban; az volt a szerencsés közöttük aki letudta pökni vagy valami göröngygyei megdobhatta a bűnös személyt. Ilyen csúf módon kivezetett személyeknek — hacsak idevaló születésüek nem voltak — a városba nem volt szabad visszajönniök, — és a háztulajdonosoknak szigorúan meg volt tiltva ilyenek befogadása. Nováczki Imrét és feleségét azért büntette meg 2 forintokra a tanács, „mert Kati nevü, két izben a városbul kiutasított személyt a házukba fogadni bátorkodtak." Acs Ferenczet pedig azért büntették meg ugyancsak 2 forintokra „mert tudta a szomszédságában gyanús személyeknek ottlétét." Hát még a ki szándékozott őket a büntetéstől megmenteni, az járta ám meg. Példa rá a kövér Gdszner János a kit ilyen miatt a muzsikaszó melletti mulatság gyönyörétől fosztottak meg. — 80 —- „Ugyanis: Stéger János városi strázsamester, amidőn szokás szerént minden csavargó, éjszakázó és fajtalan személyeknek összefogdozásában teljesítette volna kötelességét, — Gászner János pékmesternél a vendégszobát — hol táncz is tartatott — megvizsgálta, — de olyan személyeket kik köztudományképen dobzódni szoktak nem találván, a sütő-műhelyt is kívánta megtekinteni. Ekkor Klink József péklegény a strázsamestert mellbe lökvén visszataszította, s még ezeken fölül őt gyalázni és gúnyoló kifejezésekkel illetni nem átallotta. A szidalomban Gászner János is segítette legényét, mely kivilágosodván, sőt a mellbe döfetés is bebizonyodván és /még ezekenfölül később kitudódott hogy Gászner János csakugyan eldugott légyen a műhelyébe olyan személyeket a patrol jövetelekor: ezen okból Gászner János 24 forintoknak a Tűzi kaszszára való fizetésen fölül még a muzsikáltatás-tól végképen eltiltatott, — Klink József pedig vakmerő tettéért 6 kemény pálczabüntetésre Ítéltetett." Az 1820. utáni esztendőkben már ritkábban alkalmazták a kicsapási czerimoniát. A bűnös kikapta korbácsokban a competentiát — aztán -— mehetett. Különben is kiölt minden szégyenérzetet a szerencsétlen személyekből ez a nyilvános meghurczoltatás. Mészáros Julit kétszer is kicsapták a városból s mégis vissza jött és itt egy korcsmárossal alattomos rosz életet élt. Ennélfogva azért is hogy a korcsmáros fölhagyjon a hites felesége elleni kegyetlenségével: a nevezett személy t. i. Mészáros Juli az előre kiadott 6 korbács ütések után ismét és végképen kikésértetni rendeltetett születési helyére, Gombára. A büntetéseket néha föntartották solennis alkalmakra, hogy a szent ünnepeken legyen mulatság. így a kiskanizsai gyülekezet miután megbüntette volna Kancsalics Julit tolvajlás czimén 4 forintokra, egyúttal — 81 —- fajtalanságért elitélte korbácsos büntetésre, melyet Szent István napján kell kiszenvednie nyilvánosan. Kancsalics Julinak az volt a szerencséje, hogy csak a 4 forintokat hajtották be rögtön, a csúfos büntetést pedig elhalasztották a nagy ünnepre. Ez idő alatt ugyanis a lány folyamodást adott be Nagy-Kanizsa város tanácsához ügyének újbóli elővételéért és megvizsgáltatásáért. S a tanács — ámbár csak nem régiben iktatta be pro-toculumba hogy Nagy- és Kis-Kanizsa egy testtel és lélekkel biró városok — mégis megváltoztatta a kiskanizsai gyülekezet határozatát, és kimondta hogy „Kancsalics Juli ellen a tolvajlás, melyért a kiskanizsai gyülekezetben megbüntettetett, be nem bizonyodott: ugyanazért a 4 forintok néki visszaadatnak; a fajtalanság vétkével vádolás pedig nem volt más mint Boda Ferencz takácsnak bo-szuja, ki puskával, is fenyegette, csakhogy őt meggyalázhassa: ennélfogva fölmentetik a korbácsos büntetés alul is." Általában szokásban volt a büntetéseket nyilvánosan osztani. Ha a mértékvizsgáló esküdtek fölfödözték, hogy a szappanyos a megszabottnál kisebbre mártja gyertyáit: akkor a gyertyákat contrabandálták a templom javára, hajdúkkal elfogatták a szappanyosmestert és stante pede elhurczolták a számos tóka egyikéhez, például a Sárecz tengerhez: ott a vizbe kétszer háromszor belenyomták ruhástul. Ez volt a megmártás. Ugyancsak megmártás dukált a pékmestereknek is, ha rajtacsípték őket, hogy kisebb zsemlét sütnek a szabottnál. A megmártáson fölül elkobozták a zsömlekészle-tet és kiosztották a város szegényei között. A husmérésnél ha hibát találtak, akkor a mészárosmester helyett magát a húsvágó legényt büntették meg. T. i. lekapták tiz körméről a székálló legényt — és a helyszínén rögtön megbotozták. Halis István : Színes Mozaik. 6 A közönséges tolvajokat pedig felállították egy-egy-hordóra a városház kapujába, nyakukba akasztották a lopott portékákat például keszkenőt, kukoriczát, csibét stb. és igyen kellett a közönség szeme előtt lenniök pár óra lefolyásáig. Az urodalom is nyilvánosan csapatta rabjait. Minden fertályesztendő első napján megkapta minden rab a maga competentiáját. Oly pontos volt ebben az urodalom hogy a köznép időszámítás alapjául használta föl ezt az elma-radhatlan pontosságot: „Megjött a fertály, mert az uraságnál verik a rabokat." A fatolvajokat a tanács aránylag igen gyöngén büntette. Börtönbe ritkán csukatta őket, ehelyett csakis 15—30 krajczárra büntette a tolvajokat egy-egy szekér fáért. Persze a fának alig volt valami értéke akkoriban. A későbbi időkben a csavargást mindig enyhébben és enyhébben büntették. Tóth Trézsi csavargó személyre már csak azt a büntetést szabták, miszerint „Kaposvárra tolandó s eljárás végett a quartélymesternek átadatik." Lancsák Györgynek mátkája — minthogy éjszakának idején csavargott - mégis ezen jegy idejében a korbáts ütésektől fölmentetett, de 2 forintokat fizet megváltás dija fejében a tűzi pénztárba. Némely zsidó legények ugyan zsidó lányokkal Májusban az alsókertekben szemeszöktiben járván 6 forintokra büntettettek. Ivadics Cziczellét, Haine Magdolnát, Zsíros Katit, Fiisti Örzsét és sümegmihályfai Palacska Julit nyilvánosan megkorbácsolták feslettségükért. Haine Magdolnának azon-fölül meghagyták hogy 24 óra alatt a városbul kitakarodjék „egyébiránt búját látja." Burka Évát is megkorbácsolásra ítélték 1808-ban, de miután Bernát Katinak a Nemes Vármegye bábaasz-szonyának bizonyítása szerint terhben volna: a korbács elengedtetett, de meghagyatott neki hogy a városból azonnal kitakarodjék. Minél szigoruabban büntették az erkölcsteleneket, annál nagyobb becsületben részesítették a tiszta életüeket. Engbarth Örzsébetnek, — mivelhogy Velsbe, Fölső-Aust-riába, — leendő férjhezmenésre most szerencséje vagyon, — szüzessége iránt a városi tanács bizonj^ságlevelet ád. A házasság ezen időben valósággal szentségnek tartatott és ha semmikép sem tudtak a házasfelek együtt élni, akkor a hosszas és költséges per helyett, mely leg-fölebb az ágy- és asztaltóli elválasztást eredményezhette volna: egyszerűen elszökött a meg nem elégedő házastárs a másiktól a tizedik vármegyébe. Persze a feleség volt majdnem mindig a ki megszökött. Gyakran okozta ezt a férjnek nagy hatalma neje fölött, mert a műveletlenebb osztályoknál a férj esetleges brutalitásaitól senki se védelmezte a nőt. Nevezetes, hogy mig a helvetica vallású Sebestyén Sámuelt hitetlenül hagyta el neje Major Borbála: addig a katholikus Lázár Sándort hivtelenül hagyta el a felesége Gruber Juli. Lázár Sándor helybéli orgona tsináló mester vissza akarta hozni az elszökött hitvest. „Bizonságtévő levél adatott tehát néki hogy igaz járatban mégyen, és hol szüksége lenne a feleségének elfogására, az illető Törvényhatóságtól hatalomkart is kérhessen". Fehér Jakab Szűcs Mester Ember pedig (1803-ban) a városi tanácsot arra kérte, hogy felesége Vajda Éva keményebben megbüntettessék, mert Smeiszer Istvánnal innét elszökni szándékozott. Emiitett Vajda Éva — férjének azon kifejezéseihez képest, ha hogy felesége illendően megbüntetődne, tovább is magához venni és véle lakni fogna, — 12 korbáts tsapásokra, Smeiszer István pedig — (kiveli barátságát a köztük folytatott levelezés —84 — meg-mutatja) — ugyanannyi páltza ütésekre büntetni rendeltettek. A szökésben ilyen tragikusan meggátolt szerelmes pár a későbbi időkben is üldözéseknek volt kitéve. Smeiszer István Nyitrára szökött, hol 800 forintért házat vásárolván, kérte a nagykanizsai Tutorátusban kezelt örökségének kiadását, hogy a vételárt megfizethesse. A városi tanács azonban megtagadta kérelmét „mivel pazarló s korhelynek a pénzit kiadni nem lehet." Vajda Éva asszony, ki a férje halála utáni javakkal a Tanács által el-foglalt 500 frt hozományának kiadatását kérte, szinte ugyjárt; t. i. a könyörgőnek néhai tzimborás élete miatt gyermekének bátorságára nézve a javak sequestráltattak és a városi Tutorátusban béadattak. A feleségnek bizony ritkán adott igazat a városi tanács, mert a mint egy határozata mondja, „a feleség kötelességeihez képest urának kedve keresésére utasítandó." Sőt abban sem volt nagy köszönet, mikor a nőt akarta megvédelmezni a tanács. Suh Félix Barókás (paróka készitő) felesége Flach Xáni is elakarta hagyni a férjét 1803-ban. .Hogy ez a Suh Félix ur milyen indulatos volt, kitűnik abból, hogy egykor a Város hajduját illetlenül megverte és az ábrázatját összve kckmözte csak azért,\'' mert ez az ő udvarában nem vette le a kalapját. Képzelhető minő szomorú sorsa volt mellette szegény hitvesének, s nem csuda hogy ez megunván a sok szekatúrát, szerette volna elhagyni a férjét. A tanács által „a Barókás a fe-leségihez való illendőbb Bánásra, ez pedig a férjével való egyetértő lakásra megintettek, ellenkező esetre mind a ketten a Büntetést el nem kerülik". De voltak még szomorúbb sorsú nők is; volt olyan hogy esetének olvasásakor összeszorul a részvevő emberi sziv. A következő tanácsi határozat ilyen szomorú esetre vonatkozik. „Vezinger Györgynek pedig kemény büntetés alatt meghagyatott hogy minden a felesége Horváth Ka-rólin terhes állapotyában el-követendő kegyetlenségtül fent-hagyjon és neki élelmet adjon." A mennyire lehetett a családi élet tisztaságára is felügyelt a tanács. Mayer Józsefnek például, ki a nála tartózkodó mostoha leányával rosz életet viselni hallatik, meghagyta hogy őtet magától 14 napok alatt utasitsa el, különben a városban meg nem szenvedtetik. Özvegy Szerdahelyiné pedig köztudomás szerint Plánder Ferencz özvegy emberhez járogatni tapasztaltatván : nehogy egymásnak a rossz életre alkalmatosságot nyújtsanak, — keményen megintetett, hogy a házhoz járni ne próbáljon, mert különben példásan fog onnét el-vadéttatni. Dávid József nőtelen takácsmester embernél pedig tapasztaltatván hogy azért nem házasodik meg, mert a nála régtől fogva gazdaasszonykodó Horváth Anna erkölcstelen személy vákétásainak egészen meghódolt s mivel az ilyen életnek megszenvedése a köznek legfőbb javával ellenkezik: ennélfogva Horváth Annának minden javai a napokban elkótyavetéltetni, maga pedig a templom előtt 12 korbátstsal megbüntetni, addig is a város töm-löczébe bezáratni — és azután a városból kitiltatni rendeltetett. Ezek után aztán mást nem tehetett Dávid mint megházasodott. Egy kiskanizsai leányzó pedig az iránt adott be a városi tanácshoz folyamodást, hogy miután Milej Antal kiskanizsai lakostól teherbe esett, az emiitett férfinak megházasodni szabad ne legyen. Miután ezen tárgy a Szent-széknek megbirálását illetné: a bizonyságok ott kihallgattattak. És páter Pacificus Gáspár Quárdián, páter — 86 —- Volfgangus Vargával kimondották, hogy mást nem vehet feleségül Milej uram, hanemha a szerencsétlenné tett leányzót.---- A rossz életű férfinak legnagyobb büntetése volt ha katonának vitték. A katona fogdozás azonban sokszor okozott véres verekedést, mert a bujdosó legények védelmezték magukat. így 1800-ban Sárvári József, aki katona fogáshoz rendelve lévén, Bérdolmányos Istvánt fogni akarta, attól fejszével megvágattatott. Ha pedig a legényeket szerencsésen elfogták, akkor egy város hajdú és elegendő\'' őrökkel egy tanátsos által Egerszegre szállíttattak. Ez időben a katonáskodás örökös volt s csak ritka esetben sikerült a katonát hazabocsájtatni, kivéve ha szolgálati ideje alatt kapott testi fogyatkozások miatt szabadságolni kellett. Ilyen szerencse érte 1801-ban Gáspár Jánost, ki a Jelachich regementnél katonáskodván, mivel a terhes Sebek által valamennyire már a Felséges Szolgálatra elégtelenné tétetett: apjának Gáspár András idevaló lakosnak könyörgéseire a városi tanács közbevetette magát kisza-baditásáért, mert gazdasága levén a Contribuens népnek terhére nem esik; — s ennek folytán a regement elbo-csájtotta. De Felséges Szolgálatra képtelen katonának szabadsá-goltatása sem volt a mai felfogás szerint nagy szerencse, mert a Helytartó Tanátsnak az 1813. évről kegyelmes parancsolattya volt arra nézve hogy a szabadsággal haza eresztett katonák más helyeken mint a hová szabadságot nyertek, meg ne szenvedtessenek. Szilajka György és Pahotsa György nehogy továbbra is a köz tsendben zendülést okozzanak, katonának fogattak az elkövetett kiszökéseikért; és anticipative Sümeghen — 87 —- levő Mélt. Báró Gollner 48-ik Gyalog Regiment 3-ik Verbunkjának arról kiszolgálandó Nyugta mellett kiadatni rendeltettek. Halász Jósi, Proszenyák Jósi és Vukovits Jósi pedig miután testiképen megbüntetődtek veszekedéseikért: egyszersmind tudtokra adatott, hogyha valamelyik közülök valami csinyért a város házába fog jutni azonnal katonának lesz adva. Jagodits Mihály tsavargó személy pasus nélkül tekeregvén, erőszakos tselekedetei miatt 18 páltza ütésekkel megbüntettetvén a Tettes Szt. Györgyi sereghez további elutasítás végett elkésértetni rendeltetett (1805-ben.) De a férfiak erkölcstelenségei és tsavargásai a legtöbbször mégis csak páltzáztatással és pénzbirsággal büntettettek. Tehel József erkölcstelenségért 12 páltza, Izrael Ern-hofer tsavargása miatt 25 páltza ütésekre Ítéltettek. Ez utóbbi ezenkívül hazájába vissza igazéttatott. A palinyi téglás legény 4 forintokra, Pintér Márkus, Koprainitz Leopold, Poli János szabó legény és Sintler Tamás német-varga legény fejenkint egy forintra büntettettek tsavargásért a tűzi cassa javára. „Móricz nevü Pipás zsidó legény azért hogy Rilfke leányt via facti megverte: árestomra és 4 forint bírság fizetésére büntettetett. Rüfke leány pedig örömébül hogy a Pipás zsidó legény ellen elégtételt nyert, a Tűzi Cas-sába ugyancsak 4 forintokat fizetett." A lakósok egyszerű szóra kaptak kölcsönpénzeket a tisztességes purgertársaktól, sőt rendesen az adósnak kellett rezeniroznia hogy hitelezőjét rávehesse mikép a kölcsönzött pénzről irásos obligátiót fogadjon el. Pedig az adósoknak még sem volt rózsás dolga, mint ezt bizonyítja egy 1805-beli följegyzés, mikor Glaszer Márkus zsidó- — 88 —- legényt a városbíró áristomba záratta hitelezőjének kívánságára. A mester-legények és inasok erkölcseire a czéhek is felügyeltek. A czéhek ez időben még teljes tekintélynek örvendettek s articulusaiknál és a mesterek összetartásán nál fogva szigorú felügyelet alatt tartották nemcsak az inasokat és legényeket, hanem a mestereket is. A mesterré szándékozó legénynek legelőször is azt kellett kimutatni hogy jámbor életű és jámbor (törvényes) születésü. Az 1802. évben bocsájtatott ugyan ki egy kegyelmes rendelet az iránt, hogy törvénytelen gyermekek mindennémü Mesterségekre legényekül bevétessenek és Mester Emberekké is lehessenek, azonban a czéhek any-nyira féltékenyek voltak a jó hírükre hogy a törvénytelen származásút nem vették a czéhbe. Szombaton már 6 órakor délután bekellett szüntetni a munkát minden műhelyben. A munka beszüntetését a czéh dékánja szigorúan ellenőrizte. Vasárnap nagy misét, predikácziót és litániát tnüszáj volt hallgatni a legényeknek, kik a czéh által még akkor is megbirságoltattak, ha a templomban félrenéztek vagy mosolyogtak a helyett hogy imádkoztak volna. A városi magistratus diszbe öltözve szintén hallgatott ex offo minden ünnepen misét és prédikácziót. Az újonnan választott városbíró a restauráczió („szék-épités") napján „a község késérése mellett a barátok templomában misét hallgatott s e közben a Quárdián atyától a szent oltár előtt hivatalára meghiteztetett." A tisztviselőket minden évben januárius 2-án választották s a tisztujitáskor néha zavargások, máskor pedig olyan örömkitörések történtek, minők a régi fejedelem választásoknál fordultak elő. Babochay Józsefet háromszor fölemelték és a tanácsteremben körülhordozták amikor — 89 —- 1808-ban a közönség többszörözött kívánságára a városbírói tisztséget elvállalta. A köztisztelet rendesen a tiszteletbeli tanácsossá választásban nyilvánult. Ilyen honoraíius Senatorok voltak 1803-ban Geber György, Bekk József és Szentgyörgyi András. — Nemzetes és Vitézlő Chinyorány József Hites Ügyész Ur pedig az Érdemes Közönség által több rendbeli tekéntetekből s érdemes tetteire nézve betsületbeli Tanátsosi Hivatallal tiszteltetett meg. Chinyorány legfő érdeme volt gazdagsága és vendégszeretete, mert nála a vendégeskedés szünet nélkül tartott, és az érdemes közönség a haszon árában szokta megadni a népszerűséget akkor is. Esztendőnkint legalább egyszer gyónnia kellett minden hívőnek, és a jobb keresztény ezenkívül eljárogatott a búcsúkra is. Pedig a gyónás nem ment olyan simán mint a mostani gyónások lefolyása után gondolhatnánk. A rostélyos gyóntatószékben némelyik szigorúbb páter botot vagy korbácsot tartott s mikor a gyónó felingerelte valami nagyobb bün bemondása által (milyen volt például az, hogy pénteken zsírosat evett,) a penitentián felül a páter ott a gyónó sereg között jól elverte. De a rosszat még sem lehetett mindenkiből kiverni. Ezt látszik legalább bizonyítani azon körülmény hogy az 1824. évben a homokkomáromi templomot, — mely híres búcsújáró helye volt Kanizsának, — feltörték s belőle minden drágaságot — (még a szent sakramentumot is) elrabolták; csak épen szent Felixet hagyták meg. A kiskanizsai toronyba (mely 1798-ban leégett), készítendő harangra Benczik István ur által ajándékozott és depositáltatott 200 forintok pedig az 1801. évi feljegyzés szerint valami módon eltévedtek s mái napon sem kerültek elő. — 90 —- Szintúgy az erkölcstelenség mellett tanúskodik egy 1802. évi pátens is, mely szerint a Lelki Pásztorok ámbár eleget iparkodtak a fertelmes káromkodások, átkozó-dások, esküvések, motskos beszédek, étszakai dőzsölések és tekergések kiirtásában: mindazonáltal ez nem sikerült az Ifiuságnak gonoszságban való megátalkodása miatt. Mindezek mellett igen sokan testáltak misékre és a klastromok javára. Amint egy 1803. évi feljegyzés mondja: „Ezen városban Esztendőnek folyása alatt a meghalálo-zottak után nyerni szokott pium legatumokbul (mert a legszegényebb is 5 frtoknál kevesebbet nem hágy nékiek) szép jövedelmeket nyer itt a Plébánia." — A szent czé-lokra hagyományoztak váltó czédulákat, pengő forintokat és különféle naturiáliákat. — Naturálét hagyott a klas-tromnak a többi közt Nagy Kati is a végrendeletében t. i. egy fél tehenet. Húsvét ünnepe előtti hétben a város népe processió-ban ment az Inkeyek kápolnájához, hol Kálvária volt fölállítva. Nagypénteken az egész éjszakát ott töltötték imádkozva a hivők százai. A városi tanács igen szigorúan büntette az istentelen káromkodókat. Büntetésök volt: páltza, börtön és pénzbírság. így: az itten lakozó Piktor (1801-ben) az ellene tett panaszok folytán fertelmes káromkodás miatt 12 páltza ütésekkel büntetni rendeltetett; — és ha egy fertály esztendő alatt maga jobbulását nem mutatja, ezen Város kebelébül is elutasittatik. Horváth Imre (1801.) elkövetett káromkodásai miatt, az 24 órabeli elszenvedett tömlöczi sanyaruságán kivül 3 frtokra büntettetett. Szollár György veje és ennek felesége pedig káromkodás miatt 24 páltza, illetőleg 12 korbáts ütésekre bün- — 91 —- tettettek; de mivel ez utóbbi terhes állapotban vagyon : 24 óráig tartandó tömlöczözésre kárhoztattatott. Legnagyobb bűne volt azonban Pinterits Jánosnak, ki a fali feszületet ujjaival megfenyegetve förtelmesen káromkodott s ezenfelül az egész tanácsot összvehuncz-futolta. Ezen tette kibizonyodván, Ítéltetett: minthogy ezen vétek Criminalis esetet foglal magában, a városi Tanátsnak itélö hatalmát felül haladja, ennélfogva az uradalmi ügyészi hivatalnak átadatik. A vasárnapok és ünnepek megtartására szigorúan ügyelt a tanács, a kihágókat kimélet nélkül büntette. Ezen napokon nemcsak hogy szünetelnie kellett minden munkának, hanem még a mulatozás is csak a délutáni isteni tisztelet végeztével volt megengedve. A lakozások, névnapok és disznótorok mindazon által napok számra tartó mulatozások mellett tartattak. Horváth István és Kovács Ferencz magyar-utczai lakósok (1810-ben) azért, hogy létánia előtt hosszú szekérrel hordót vittek és igy keresztényi kötelességük ellen vétettek, megbüntettettek a tűzi cassa javára 2 frtokra, és a templomra adandó 2 frt gyertya pénzre. Imrey József özvegye (1833.) azon okból mert vasárnapon kenyeret sütött, 3 irtokra büntettetett. Mise előtt való házalásért Izrael Márkus idevaló zsidó (1818. évben) 2 frtokra büntettetett. Létánia előtt való részegeskedésért Sipos József dercsi molnár szintén 2 frtokra. A 4 muzsikus czigányok az Illetlen minden szentek napján regveli musikálásért 4 frtokra. Blau József és Rosenfeld ifiabb (1832) fejenként 6 forintokra büntettettek, — mert Innepi napon a parancsolatok ellenére boltjukat nyitva tartották és alattomos utakon a vevőket betsalogatták. — 92 —- Tilos volt a muzsikaszó az esztendőnek sok napján, de farsangon annál nagyobb tűzzel mulattak az emberek. A mostani ivadéknak fogalma sincsen olyan házi mulatságokról, hosszú bálozások- és szilaj lakozásokról, minők akkor voltak. Megyénkben leghíresebb bálok voltak ezen időkben a kiskomáromi és letenyei bálok, hova nemcsak Egerszeg és Kanizsa kompariált, hanem eljöttek Somogyból, Veszprémből. A bálrakészülő kanizsaiak már hetekkel előbb összeállították hogy hányan mennek, hova szálnak. A megbeszélt napon elindultak Letenye felé 8—10 szánon, csengős lovakkal, vidám tréfák között. Egy paraszt szán vezette a sort, melyen féltuczat kiskanizsai legény ült, ellátva kellő számú hóhányó lapáttal. Hol a nagy hó megakasztotta a szánkázást, ott a kiskanizsaiak kézrekapták a lapátokat és hányták a havat. Mig elkészült az ut, a bálozok leszálltak szánjaikról és igénybevették a pinczetokot; közben falatoztak, mulattatták a menyecskéket és leányasszonyokat, — sőt maguk is lapátolták a havat hogy meg ne fázzanak. Fényes gombokkal ellátott frakk, nagy mellény czif-rára kivarrva, csizma és czilinder volt az akkori bálozok ruhája. Menüett, czepperli, svéd polka és mazur voltak a kedves tánezok. Csupa gyöngéd, diseret mozdulatu tán-ezok, hol a tánezosnő ujjainak hegyét fogja a lovag, pár elegáns lépés innen pár amonnan, aztán eleresztik egymás kezét majd ismét egymás karjába fonódnak; — s mindezek örökös mosolygás mellett történnek. A csárdás még nem volt módi, s a harminczas évek után sokat csúfolódtak az öreg urak a csikóstdncz furcsa ugrálásai fölött. (Vájjon mit szólnának a most divatozó csárdáshoz, mely veszedelmesen hasonlit a káposzta-tipráshoz.) — 93 —- A mulatság rendesen eltartott egy hétig. A kisko-máromi szolgabíró fegyveres pandúrokat állított az utczák végére s karhatalommal vitette vissza azokat kik a bál harmadik-negyedik éjjelén hazaszökni akartak. A gyermekeket csak 10 éves korukon tul kezdették iskolába járatni. Persze ily korban is igen kevés járt iskolába. Mint egy rendelet (1802. évből) mondja: „az oskolába alkalmatos gyermekek az oskolák g}^akorlását azon okból is kéntelenittetnek elmulatni, mivel közönséges Barom pásztorok nem rendeltetnek. Az iskolában a fősuly az olvasás és imádságra volt fektetve. Ha pedig a gyerek csintalanságot követett el, vagy a sillabizálás nem akart a fejébe menni: akkor jól elveretett; hiában irt a városi tanács az Iskola gyermekeknek az iskola tanitók általi súlyos bántalmazások gá-tolása eránt. Az iskolaszobában a tanulás mellett a gyerekek a mester urnák tollat fosztottak és kukoriczát morzsoltak. Sok helyeken az Iskolák a Tanitó Mesterrel és ennek Házi Cselédivel egy szobában tartattak; sőt néha az iskola más czélra is felhasználtatott: legalább ezt tanusitja az 1808. évi tanácsi határozat, melylyel Faits György Tanító Mesternek Lovai az oskola háznak szobájából kitiltatnak, A leczkét nem tudó diáknak egy óriási cserép fazekat kötöttek nyakába az iskolában; igy kellett hazamennie és a fazekat újra visszavinnie a mester úrhoz. Ráadásul százféleképen megcsúfolták szegény fazekast a diáktársak. A gimnázium második osztályába járóknak már latinul kellett beszélniök mindenütt. A „non sura paratus". diák szamarat vitt haza; t. i. egy deszkára pingált szamarat, melyet a nagy diáknak épugy a nyakába kellett hordoznia, mint a kis diáknak a fazekat. —94 — A tanulók vesszözése napirenden volt, de a professo-rok különböző\'' módon büntettek saját egyéni felfogásuk szerint. Ha rablókat akasztottak a városnak somogyi határán : bizonyosan ott volt az összes diákság; — de mig az egyik tanár erkölcsi oktatást adott ez alkalommal osztályának, addig a másik professor lehuzatta az egész classist és megvirgácsoltatta a kurátorral, a miért jelen lenni merészkedtek az akasztásnál. Május első napjára minden piarista professor ablaka elé májusfát állítottak a diákok. A májusfával hetekig bajlódott a diáksereg. Mindenekelőtt a költségekre pénzt gyűjtöttek és a herczegtől alkalmas fákat kértek. Az engedély megnyerése után kiválasztották a legsudarasabb, legszebb berekfákat, s azokat levágatták, miután az erdőst jó borravalóval megvesztegették, hogy ne okozzon a fa választás körül nehézségeket. Ekkor lehúzták a fák kérgét és titokban a városba hozatták, a fák koronáját pedig maguk hozták haza vállaikon. Éjjel a tanárok ablakai előtt szilárdan a földbe ásták a sima fákat, melyekhez ismét hozzákötözték a koronát. Hajnalban készen álltak a czifrán földiszitett s ajándékokkal teleakgatott fák, — s muzsikaszó ébresztette föl a tanárokat álmaikból. (Ezt a poétikus szokást azóta tiltották el, mióta a diákok egykor megcselekedték azt a politikai hibát, hogy az általuk gyűlölt direktornak nem állítottak májusfát, többi tanáruk pedig kapott valamennyi.) Feltűnő, vagy az álláshoz nem illő ruhának viselése tiltva volt. Az 1807. évi rendelet szerint a czifra kivarott bő Gatyáknak, széles kalapoknak és czifra szűröknek viselete újra megtiltatik, mivel efféle Czifra viseletek a Csavargók által már egyenlőképpen szokásba vétetvén, nem tsak a betyárkodásnak követésére, hanem mivel fölötte drágába is kerül, azoknak megszerzése tolvajságokra is ösztönt adnak, a Cselédek bérét haszontalanul igen nagyra nevelik. Azért minden cselédes Gazdák az ilyes ruházatoknak adásától, a szürszabók pedig, kalaposok és varróasszonyok azoknak készítésétől Contrabanda, sőt Töm-löczöztetésnek is büntetése alatt eltiltatnak; kik pedig ezután is viselni merészelnék annyiszor a mennyiszer testekben keményen megfognak büntettetni: a nemesek pedig 12 forintokban megbüntetődni. Meg volt határozva, hogy az asszony milyen mentét hordhat és milyent a szolgáló, mert olyan ruhát a cseléd nem viselhetett mint az asszonya. Bizony nagyot változott a világ. Leányvár. anizsának déli részén a várostól mintegy félórányira fekvő gyönyörű rétségét hivják Leányvárnak. A néphagyomány szerint Kanizsa várának a török-tőli visszavételekor egyik török aga erre a most Leányvárnak nevezett helyre osont, mert legalkalmasabbnak vélte kincseinek elrejtésére. Akkoriban ezen hely tele volt bozóttal és vizmosás okozta gödrökkel, s kissé kiemelkedett a végtelen mocsárból. Az aga elrejtette ugyan kincseit, de az áprilisi végtelen esőzések miatt nem volt képes a mocsáron keresztül éjjel visszamenni a várba, —- s igy másnap nem csatlakozhatott ama török sereghez, kik Kanizsáról a Dráván keresztül hazájokba visszavonultak Babocsay és Zsidy kisérő csapatainak födözete alatt. — 97 —- Az ittrekedt szegény aga tudván hogy hitsorsosai már elmentek, nem merészelt előjönni a bokrok közül, nehogy leöljék a keresztény zsoldosok. Heteken keresztül csíkkal és gyökérrel táplálkozott. A kis szigettől nem messzire vitt a szentmiklósiak utja Kanizsa felé, s a keresztény katonák eltávozása után végre az agát rákényszeritette a kétségbeesés hogy egy elmenő szentmiklósi leányra rákiáltson, s tőle töredékes magyarsággal és kézmozdulatokkal ennivalót kérjen — aranypénzeket mutatva neki. A leányok akkor is szerették az ékszereket és pénzeket. A szentmiklósi leányzó megkönyörült az agán és szorgalmasan hordozta az eledeleket neki, aki elhalmozta őt aranyakkal. Az asszonyok pedig akkor is kíváncsiak valának. A leánynak titkos utjai és beszerzett drága ruházata fölkeltette a szentmiklósi asszonyok irigységét és kíváncsiságát. Utána lestek tehát és a titkot felfedezték. A török agát a leányzóval együtt elfogták és mindkettőt lefejezték bűneik színhelyén. Ezért kapta a Leányvár nevet a kis sziget, mely most a kanizsai határ legbújább legelője. Mások szerint csakugyan létezett e helyen egy kis föld alatti építmény, melyben a törökök, mikor portyázás közben megszorították őket, — oly hirtelen elbújtak, mintha föld nyelte volna be őket. Ez a búvóhely viz alá épített alagúttal volt egybekötve az anyavárral s maguk a kanizsai törökök hívták e kis helyet Leányvárnak. A törökök elűzése után a Leányvár körül lassankint minden megváltozott. Először eltűntek a törökök, azután a kanizsai vár, utoljára a nagy mocsár a vízimadarak és vadak ezreivel. IIalts István\''.\'' Szines Mozaik. ^ .— 98 — A magasabb helyekről a kanizsaiak levezették a vizet, nagy szorgalommal kiirtották a sürü bozótot s igy maguknak szép réteket teremtettek. Általában legeltetésre használták a kanizsaiak a leányvári rétség viz nem borította részeit. Szapáry István gróf idejében változott a leány vári legelő sorsa. Szapáry gróf a szerencsés emberek közé számíthatta magát. Szerette minden ismerőse. Vidámságot és jó kedvet hozott mindenüvé hol csak megjelent. Rangján és birtokán kivül volt gazdag könyvtára és nagy ménese. A barátságos, mosolygó arczu gróf szerette a szép paripákat, jó barátokat és élt-halt a tudományokért. Csak néha lőn hűtelen a dohos tudományokhoz egy menyecske üde arczáért. Egyik őszi délután uj rezidencziája ablakában ül Szapáry és olvasgatja Paracelsus munkáját. Elmélyedve olvassa, hogyan irja le a nagy bölcs előállítási módját Mercuriusnak, mely megnyitja a misztikus tudománynak eddig zárva levő királyi palotáját. „Est in mercurio qui-cquid quaerunt sapientes." (Minden megvan a Mercurius-ban amit a bölcsek keresnek.) Találgatja Szapáry hogy a mester mit akart mondani ezzel a kifejezéssel: „Láthatlanná válik a magasság és világosság, mig a mélység vagy homályosság láthatóvá lészen", — mikor látja hivatalba menni Körmendy Kristóf városi nótárius urat, ki nyalkán szedegeti lábait azon hiábanvaló igyekezete miatt hogy az utczai sárnak tetején maradhasson. A gróf rögtön a nótárius után futtatja huszárját s mire Körmendy benyit a gróf szobájába, akkor már Magdolna asszony elővett a pohárszékből két kristály kupát, melyeket saját ennivaló kezeivel megtölt régi borral, — és szives mosolygás közt kínálgatja a két urat. — 99 Az urak hamar belejöttek a beszélgetésbe. Közben a gróf elpanaszolja hogy szepetneki ménese májbetegségben sinylilc a rosz legelő miatt, mire a város esze azonnal kitalálja az orvosságot: — „Csak a városbirót kérje meg excellencziád hogy engedje a városi legelőre — a Lányvárba — hajtani a ménest, tudom egészségesek lesznek megint a csikók attól a pompás fűtől." — Igaza lehet nótárius ur, de hátha a biró nem ereszti ménesemet a legelőre? — „Attól nem kell tartani, hiszen örülünk tia ilyen derék urnák valami szolgálatot tehetünk !" Igaza volt a nótáriusnak. A kanizsaiak birója legnagyobb örömmel teljesítette Szapáry kérését. Miért is ne tett volna eleget olyan hatalmas társpolgár óhajtásának, mikor semmibe sem kerül? A csikókat már néhány nap múlva ráhajtották a leányvári legelőre. Eközben meghalt Szapáry, és uratlanul maradott vagyonát elfoglalta a királyi kincstár részére a flskus. A leányvárban levő csikók átvételénél azt mondván hogy az csak mesemondás mikép egy gróf idegen réteken legeltesse lovait, — a királyi flskus elfoglalta a leányvári rétséget is egészen, a kanizsaiak minden ellenkezése daczára. („Jó gyereknek lenni nem jó!") Az is olyanforma mintha mesemondás lenne, de mégis megtörtént, hogy (mint előbb a kanizsai várat a törökök) most a leányvárat 90 esztendőig idegenek bitorolták. A királyi kincstár utódjának a Batthiány-urodalom-nak mindig gyönyörű füve termett a Leányvárban, melyet a polgárság szeretett volna közlegelőnek vissza szerezni. 7* — 100 — A kiskanizsai városrésznek népe (a sáska!) mindig türelmetlenebb volt a nagykanizsainál. Nem csoda ha a két városrészt összekötő töltésen megállott a sáska és a térdigérő gazdag istenáldást nézve — káromkodott. De valamennyi sáska között Milei Ferencz volt a legtürelmetlenebb. Babochay János, (a mostani kanizsai polgármester édesapja), kinek szava szent volt a sáskák előtt mindig, az 1833. esztendőben alig lőn városbiróvá : Milei folyvást a nyakára járt azon jámbor kívánságával hogy az uj városbíró vegye el a herczegtől a leányvári legeltetést. — „Nem megy ez olyan könnyen Milei amint gondolod", mondja a városbíró. — „De én nem állom ki tovább tekintetes városbíró ur — makacskodik Milei — „belehajtatom a marhákat az uraságéba." — „Csak engedjék a herczegi cselédek," — tréfál Babochay János. — „Agyonütöm a ki elém áll még ha elkárhozom is miatta!" dühösködik Milei. „Előbb felakasztanak Milei azután kárhozol el", — felel nyugodtan a városbíró — „pedig ugy gondolom nem szeretnél ilyen szégyent hozni a famíliádra." A vitéz Milei meghökken, fejét válla közé húzza mintha nyakát akarná eldugni a veszedelem elől, és csendesen mondja: „Legalább adjon valami jó tanácsot tekintetes városbíró ur, hiszen mindig szokott rajtunk segíteni." — „Az már más dolog Milei, hanem városbíró létemre hogyan adjak tanácsot egy törvényellenes cselekvéshez?" — kérdi Babochay mosolyogva. Kis időig vizsgálódva néz Mileire mintha kitapasztalni akarná, hogy elég erős lesz-e valami nagy munkára, — aztán biztatóan mondja: „Majd jöjj fel a napokban a városházára talán segíthetek valamit, de egy szót se senkinek." — 101 — Milei megvigasztalódva elmegy, de nem tudja megállani hogy a készülőben levő nagy örömről titokzatos czélzást ne tegyen az atyafiak előtt; mely körülmény a városbíró fülébe jutván: Milei a városházánál illően megdorgáltad k. Valószínű hogy a városbíró teljes utasítást adott Mileinek a legelő mikénti elfoglalására, mert oly egyöntetűen és raffineriával csinálták a dolgot, mely teljesen reávall Babochay Jánosnak prókátori eszére, — de ezt a kérdést nem bolygatjuk. (Hátha az uradalom akárért újra pert indítana ha nyilvánvaló lenne, hogy a városbíró utasítására foglalták el a legelőt.) Elég az hozzá mikép egyik szép nyári reggelen Ritter András tiszttartónak bejelentik hogy a kanizsai csikós a leányvári rétekre eresztette ménesét. Valóságos ribillió ütött ki a herczegi uradalomban a hihetetlen jelentésre. A cselédség ijedt képpel beszélgetett a hallatlan vakmerőségről, a tisztartó pedig az ügyészhez szaladgált tanácsért. Glavina Lajos (a későbbi főispán) volt az urodalom fiskusa, ki egykedvűen mondja : „Hiszen egyszerű a dolog, vasba veretjük a gazembert, a lovakat pedig behajtatjuk." (Akárcsak az uri széken mondaná: „az ebéd reánk várván, tiszteletteljes indítványt teszek a szeszszió feloszlatása eránt.") Nossza megindult a herczeg cselédsége csikóst fogni. Uraikkal együtt előre örültek, hogy megint borsot törhetnek a városi polgárok orra alá. Mire kivonult a cselédhadsereg, akkor már az egész Kis-Kanizsa a berekben állott a csikós védelmére. Ez meghökkentette a cselédeket. De legjobban elámultak azon, hogy a csikós nem volt hajlandó magát bekisértetni, pedig vasbaverést Ígértek neki. Resistált. Kutyába se vette az egész dolgot, nem imponált neki az urodalom. — 103 — Midőn pedig erőszakhoz nyúltak volna, — a kiskani--zsai nép ugy rohant rájuk, mint valami megbőszült tigriscsapat. Rögtön retirálniok kellett. Veszett gyorsasággal futottak vissza a cselédek tüskön-bokron keresztül, kergetve a dühös tömegtől s kisérve a fölvert gólyák és vadréczék kiabálásaitól. A város nyakába rögtön pert akasztott a herczeg a kárért és legelő használatáért. Elsőben is azt keresték hogy a lakatolt kaput — mely a legelőt a kanizsai úttól elzárta — ki törte el. A tettes részére már előre kvártélyt csináltak az urodalmi börtönben. Töviről-hegyire kipuhatolták az esemény lefolyását, de a körülmények feltűnő összetalálkozása folytán nem lehetett a bűnöst megtalálni. Bolond furcsa eset volt az egész betörés: épen ott bokrosodott meg a ménes, ahol a kapu volt. A mindig zárva levő kapu épen akkor ketté törve volt s igy nyitott uton mehetett be a ménes. S mikor a lovak oda érkeztek épen abban a perczben mendegélt a kapu táján egy csomó sormási munkásember, akik hogy megmentsék magukat a letiprástól, belekergették a megvadult ménest a leányvári rétekbe. Hol van itt bűnös? Babochaynak vagy Mileinek még a neve sem fordult elő az egész ügyben. A csikós pedig ártatlan volt, mint a húsvéti fehér bárány. Az már egészen mellékes hogy a csikósnak is volt annyi törvénytudománya,w mikép nem engedte magát kidobatni sommás uton. O nem foglalta el a legelőt, de ha már benne van a használatban — akkor bátran resis-tálhat, mert csak peruton tilthatják el a legeltetést. Az ártatlanságot legjobban bizonyitotta az, hogy sormásiák hajtották rá a ménest a legelőre s igy a kanizsaiak érdekeltségét nem lehetett kimutatni. — 104 — (Gondolatnak is nevetséges az hogy a csikós készakarva zavarta volna meg a kapunál a ménest, s a sor-másiak már előre tudták volna a teendőjüket.) Az uradalom fűt-fát megmozgatott, hogy pert nyerjen és elkergesse a legelőről a város marháit. A város viszont semmi áldozatot sem kiméit hogy letromfolhassa az uradalmat: deputácziók jártak Bécsbe, Budára és nem is hiába: „O felségének Jobbágyaihoz. viseltető kegyes elintézése szerint bent hagyatott a Város a Berki Legeltetésben az ügy végeldöntéseig," — a mi egyértelmű volt az örökös használati joggal, mert ilyen pört gyerekjáték néhány száz esztendőkig elhúzni. S a mig 1848-ban a forradalom hatalmas viharja el nem söpörte az urodalom jogait, addig folyton használták a kanizsaiak a leányvári legelőt. — Milyen öröme telt a dologban Mileinek, azt nem tudnám elmondani. Legfő gyönyörűsége abban telt, ha elnézegette a legelő marhákat minő jóizüen eszik a leányvári pompás füvet és elmondogatta a sáskafiuknak: „Ugy-e mondtam mindig, hogy a fejünk után menjünk!" A forradalom alatt. (1848.) H|anizsának kijutott a forradalom veszedelmeiből. Mint a déli vidéknek kulcsa folytonos zaklatásoknak volt kitéve anélkül hogy részt kapott volna a dicsőségből. Márczius 15-én Pesten kivívták a nagy reformokat. De a 12 pont diadalának hírét csak márczius 18-án hozták városunkba. Az örvendetes hírekre kokárda készítéshez fogtak a kanizsai hölgyek. Még az nap délutánján a város apraja-nagyja fölékesítette magát nemzetiszínű kokárdával, némelyik hosszú pántlikákat is csináltatott hozzá sallangnak. Márczius 19-én (vasárnapon) Kanizsa nagy diadal-ünnepet tartott a 12 pont kivívásáért. Gyuri hajdú már hajnalban mozsár-ágyukat durrogtatott a czinteremben. Óriási néptömeg hullámzott mindenfelé. Azonban egy szerencsétlen esemény már korán megzavarta az ünnepet. Reggel 8 óra tájban szétdurrant az egyik mozsár és szerteröpülő darabjai összetörték fejét Taródy Laczinak, ki a gymnasium 5. osztályának tanulója vala. Meghalt abban a pillanatban. Kárpótlásul olyan gyönyörű temetést rendeztek Laczinak, milyent Kanizsa még nem látott. Zalának, Somogynak uri közönsége mind itt volt a temetésen, a koporsóra ráhintettek minden — 106 — virágot melyet a környéken összeszedhettek, és megfogadták hogy a sírhalmot gondozni fogják örökké. (Nemrégiben az író kereste a sírt, de nem tudott ráakadni. Nincsen már nyoma sem a temetőben.) Az örömünnepen annyit szónokoltak a néphez, hogy a közönséges emberek nem tudták mit higyjenek. Az öröm oly fékvesztett lőn hogy sokhelyütt őrjöngésig fokozódott. A csőcselék azt mondogatta: „Minden szabad! Oszszuk meg a gazdagok vagyonát! Kergessük el a zsidókat!" Az én kollegáim a városi tanácsosok is keveselték a vívmányokat. Szokol János és Buvdry János városi tanácsosok sommás uton kikiáltották a köztársaságot. Kitü-zének mellükre széles kokárdát és kalapjukba óriási tollat, s igy kiabálák a néphez: „Éljen a respublika!" Máninger József tanácsost is kapaczitálgatták, hogy meghódoljon a köztársaság dicső elveinek, de a cirkum-spektus Máninger azt feleié vala a biblia szavaival: „Elvész mindaz ki nem barátja a császárnak!" (A későbbi idő borzasztóan igazat adott Máningernek.) A szabadság magyarázgatása sok fejet megzavart. A diákok gyűlést tartanak a lapdázó réten (most a gőzmalom van azon a helyen,) és egyhangúlag elhatározzák hogy nem járnak többé iskolába. Másnap a tanárok hiá-ban nyitottak be az iskolaszobákba, egy lelket sem találtak ott a diákok közül. De az ifjúság alkotmányos határozata fölött a tanári kar ahelyett hogy örvendezett volna, inkább ellenséges álláspontra helyezkedett, és többféle sikertelen kisérlet után igénybevette az akkori legjobb tanitót valami Sku-tika nevezetűt. Ennek hathatós befolyása következtében a diákok kényszerültek visszaszívni szabadság-szeretetet demonstráló határozatukat, és iskolába járni tovább is. — 107 — (Némelyek azt állítják hogy Skutika nem tanító hanem virgács volt valójában.) Az öröm után hamar megjöttek a szorongattatás napjai. Rémes hírt mondanak egymásnak a remegő ajkak: „Közelednek a ráczok!" Kanizsára jönnek! Beszélnek orosz, illír és szerb seregek jöveteléről. Rettegés ül az arczokra. Proklamáczióját azonnal szétküldi Kanizsáról Csányi László királyi biztos. „Magyarok! A haza veszélyben van! A fölzendült ráczok ontják a polgári vért! Ha becstelenül nem akarunk eltűnni a nemzetek sorából: fegyvert^//ragadnunk!" Hirdetik a hadügyminister parancsát városház erkélyéről és prédikáló székekről: „Ártsatok az ellenségnek amint csak lehet!" Elkészítik a nélkülözhető barátczellákat kórháznak, s a kolostor szélesre épített folyosóit telerakják lisztes zsákkal. A réztetejü Inkey-kápolna profanáltatik puskaporos ládáknak berakása által. Csányi László tiszteletére elnevezi Bisztricsányi János nyilvános uj fürdőházát László fürdőnek. (A most is meglevő fürdőház kert-bejárata felett máig is ott van a régi nagy betűs felírás.) Május 19-én Szemere Bertalan belügyminister fölhiv önkénytes adakozásokra. Elfogadtatik: készpénz, drága-ércz, gabona, posztó, vászon. „Nyujtsunk mindenkinek béke olajágot, de a hadi megtámadás visszaverésére is gyűjtsünk magunknak erőt és hatalmat!" Két jegyzéket volt alkalmam megtekinteni, melyeken azok nevei vannak felsorolva „kik a haza oltárára áldozatot hoztak." Egyik Albanich Flórián városbíró kollek-tája 599 frt 3 krról, másik Babochay János kollektája 471 frt 84 kr. összegről. — 108 — A gyűjtéshez hozzájárultak mindenféle- állású férfiak és nők. Érdemesnek találom az ajándékozók nagy részének közlését. Brunner Ágnes odaadta aranylánczon levő keresztjét, Szetsődyné gyöngygyei kirakott aranyóráját. Dobrovics Péter özvegyének ajándéka 32 frt Steffanics Anna „ 2 frt Juhászné asszonyság „ 3 frt Axenti Mari férj. SalamonZsigm. „ 3 db. arany. Bériné asszonyság „ 2 frt Tánczos Gergelyné asszony „ 2 frt Brunner József adott egy aranyórát lánczczal. Salamon Zsigmond egy 6 arany nehéz aranygyűrűt. A piarista tanárok adakozásai: Schmiding tanár 1 db. arany Gyalokay 1 db. arany Csegezy 5 frt Ballér Ignácz 2 frt Réffy 5 frt Vass Sándor 5 frt Czéhek: Magyar szabó czéh 8 frt Német varga czéh 5 frt Kőmives és ács czéh 10 frt Polgárok ajándéka: Hauser János egyik iven 10 frt másik iven 10 frt Szép Károly „ „ 15 „ „ „ 5 „ Babochay János „ „15 „ „ „13 „ 20arailjlM Wajdits György V iJ ?j ?j ?? jj Ollop Ignácz „ „10 „ „ „ 2 „ Ebenspanger Manó „ „ 6 „ „ „ 4 „ Tánczos Gergely „ „ 2 „ „1 „ Chinorányi Boldizsár ajánlott első évre 10 frtot, második évre 20 frtot. —-109 Hegedűs József évenki.nt 5 Leszner Bernát ajándéka Axenti György Spanier Ferdinánd „ Löwinger Jakab „ Tárnok Alajos „ Domaniczky „- Hollósy József „ Sanveber József „ Szabó Ferencz „ Ivilik Péter Werner Ferencz „ Rosenfeld Sándor „ Vágner Ignácz „ Vidákovics György „ Fesselhofer József „ Rajnis János „ Huszár András „ M. Danneberg „ Pirovics Károly „ Kaán Károly „ Albanich Flórián „ Tóth Lajos Wlassics Eduárd „ Wlassics Antal „ Horváth Mihály Michel Ignácz „ Koch Mihály Máninger József „ Wusztl Alajos „ Turkovics György „ Buváry János „ Háry István „ Szokol János „ frtot. 50 frt 30 frt 15 frt 25 frt 20 frt 10 frt 10 frt 10 frt 9 frt aranyban 5 frt 2 frt 5 frt 5 frt 5 frt 5 frt 2 frt 5 frt 5 frt 5 frt 2 frt 5 frt 5 frt 5 frt 5 frt 5 frt 2 frt 2 frt 2 frt 5 frt 1 frt 2 frt 1 frt 1 frt — 110 — Dávidovics György ajándéka Ritter András tiszttartó ajándéka 1 frt 5 frt Herbst Adolf 1 db. arany. Békefy Károly ispán Nemes Mihály számtartó » 5 frt 5 frt (A felsorolt adakozók közül manapság csakis kettő van életben, t. i. Werner Ferencz és Fesselhofer József. A lefolyt 45 esztendő a többit elvitte oda, a hol soha-sincsen forradalom, mert mindenki rettenetes módon egyenlő.) E közben a hir ujabb és ujabb rettegést hoz a városba. Borzasztó zür-zavar van. Minden órában más-más parancsot hirdetnek a lakósoknak. Egyikben a magyar haza mentésére hínak, másik nap a császár iránti hűségre intenek; de mindegyikben akasztófát Ígérnek. S mig a gyöngék nem tudják kinek engedelmeskedjenek, azalatt a többiek dolgoznak meg nem ingott hazaszeretettel. Querilla csapat szervezkedik, mely nyugtalanítja az ellenséget és a városon átvonuló társzekerek rakományait elrabolja. (A nép söpredéknek — Szilajkának, Cseszkónak aranyos napjai vannak: szabad a rablás !) A hadügyminiszter elrendeli a 7-ik (máskép Zalamegyeinek nevezett) honvéd-zászlóaljnak fölállitásáttoborzás utján. Ihász Dániel — a minister megbízottja, — lobogó tricolorral és hangos muzsikaszóval jár Kanizsa városában; büszkén kérdezgeti; „Ki a legény, ki a magyar?" és gyarapítja csapatát lelkesült ifjakkal. Ennél a zászlóaljnál voltak tisztek Traupmann Lajos kanizsai fiu és Arvay Sándor aljárásbiró. Megható volt nemes Taródy László kötelesmesternek sorsa. Öt szép fia volt. Laczi, a legkisebbik meghalta már-cziusi ünnepen. Másik fia Miska, az egri szemináriumban volt papnövendék, honnan társaival együtt beállt —111 — honvédőnek. Nándor, a harmadik fiu, jogász volt Pesten: hogyne fogott volna fegyvert hazájáért? (A kápolnai ütközetben agyonszúrták.) Maradt még két fia: Jóska és Ferkó, kik nyugodtan dolgoztak apjukkal együtt a mesterségben, mintha ereikben nem csörgedezett volna azon ősüknek vére ki az utolsó Frangipánnak fegyverhordozója vala. Csakhogy egyszerre fölharsant a vészkiáltás: „Riadj magyar, riadj!" Erre a két testvér szép csöndesen letette kezéből a munkát. Fölcsaptak önkénytesnek. Ősz apjuk keserű zokogás között marasztotta őket, mire azt mondta Jóska : „Más dolog vár ránk édes apám! az ágyuk hínak!" És mentek a többiekkel. A ma is életbenlevők közül tudomásom szerint honvéd lett Nucsecz József piarista növendék, Halis György petrinus növendék, Szekeres József és Gosztonyi Ferencz. Önkényt honvéddé lett ifjú Babochay János, ki még csak 15 éves, és halálát okozza a hadjárat nélkülözései közt szerzett betegség. Beáll honvédnek fíuváry Ferencz, ki szegénysége miatt később öngyilkossá lőn. Szintén ily szomorú sorsra jutott Andri József, ki mint 18 éves francziskánus növendék (szerzetes néven Aondriánus,) néhány társával honvéddé lett, s 40 év múlva kényszerült agyonlőni magát idegen földön, mert öreg napjaira nem nyújtott a haza megélhetést. Nem maradott utána más vagyon, mint egy darabka fakó-zöld selyem rongy, mely a világosi fegyverlerakás előtt eldarabolt honvédzászlóból való volt, s melyet mindig szive fölött viselt. Megalakul a kanizsai nemzetőrség is: Babochay János, Kaán Károly és Martinkovics Károly kapitányok vezérlete alatt. Középkori dárdákkal fegyverzik föl magukat mert kevés a puska. Nincs lehetetlenség, hisz „a haza van veszélyben !" —112 — Elő veled Rákóczy-korából itt heverő réz-dob ! Vén hajdú verd remegő kezeiddel, verd azt az elfelejtett régi riadót, -— Ugy verd: a föld rengjen Az ég visszazengjen, A ki él meghallja, Sőt ki meg van halva azt is fölriaszsza: Rajta, rajta, rajta! A kanizsaiak lelkesedve csapatonkint lesznek honvédek és nemzetőrök. De akadékoskodnak a tudatlanok, a félénkek és a rosszatakarók. Nem is lehet csodálni. Általános katonai kötelezettség nem volt, a polgárok sohasem teljesítettek katonai szolgálatokat; ágyu-szót senkisem hallott közülök, annál kevésbé voltak háborúban. Ha ezekhez hozzáképzeljük a rémesebbnél rémesebb híreket, ugy természetesnek találjuk hogy a polgárok egy része nem szívesen hagyja oda békés foglalkozását. Benedek János azért nem akar nemzetőr lenni mert hat gyereke van, Hagyik Márton mert szegény. Sebestény József kikergeti szobájából a városi hajdút aki őrségi szolgálatra parancsolja. (Hat órai börtönnel büntetik.) Aszalai Gábor pedig lázit másokat is, hogy be ne álljanak az őrseregbe, sőt mikor emiatt Albanich városbíró megidézi, ott a városházánál összeszidja a városbíró teremtését és az előszobában levő puskát fölkapván vakmerően agyonlőni akarja Babochay századost. (Vasraverik és 12 óráig börtönbe csukják érte.) Leber Ignácz és Prá-ger Móricz szintén börtönbe tétetnek 12 óráig, mert megszöktek az őrségről. Azonban fölmentik a szolgálat alul Horvát Majdák Józsefet, mert szomszédjának Halis Fe-rencz tizedesnek jelentése szerint hideglelős ; Balázs Lajos szegény csizmadia pedig csakis a városban köteles szol- .....- 113 — gálatot tenni, míg áldott állapotban levő felesége szülni fog. A polgárok nagy része azonban tudja hogy kötelessége nemzetőrré lenni, s akadnak elegen akik örömmel lépnek az őrseregbe. Benczik József paripaháton rukkol ki, csizmáira ^akkora ezüst sarkantyúkat üttet mint egy-egy lázsiás. O az egyetlen lovas nemzetőr a kanizsaiak seregében. Buváry János városi tanácsos, ki polgári foglalkozására nézve takácsmesterember vala, most a pesti-utezai nemzetőrség hadnagyává lett. Hosszú kardját feszesen tartva nagy grandezzával lépegetett rangjához illő auktoritást követelve magának. Csakhogy végső veszedelem fenyegette az auktoritást. Valamelyik imposztor nemzetőr ráfogta hogy „rőföt visz a köpönyeg alatt nem pediglen kardot", — s emiatt háta mögött mindig vihogtak, nevetgéltek a nemzetőrök, mely körülmény nyilván a fegyelem rovására ment. Buváry végre zseniálisan kivágta magát a bajból, miként ez illett is egy vitéz nemzetőrhez. Mikor parádéban (köpönyegesen) kirukkolt: egy közvitéznek kellett a köpeny hátsó szárnyát fölemelve hordozni, hogy lássák mikép nem rőföt rejteget alatta, hanem öldöklő kardot. Májusban Kanizsára menekül Jozipovich Antal tur-mezői gróf (Jozipovich Imre mostani horvátminiszternek apja,) mert magyar érzése miatt az illírek halálra keresték, s őt meg nem foghatván feldúlták jószágát és elrabolták a goricai templomból az odarejtett családi ezüst-nemüt. Jozipovich elmondta hogy a turopolyai nemesek most is a magyarokkal tartanak mint velük tartottak jó és balsorsban századok óta, — de kényszerülnek beállani az illir csapatok közé mert másként fölakasztják őket. A comes figyelmeztette a kanizsaiakat hogy a turmezőiek- Halis István : Színes Mozaik. 8 nek nyújtsanak segédkezet az illírek közüli megszökésre ha Jellasics seregével Kanizsára jönnének. Eközben folyton tart a nemzetőrség szervezése. Akadnak emberek kik a zsidókat nem engedik fölvenni a nemzetőrök lajstromába „mert nem esznek velünk egy tálból, s mert a törvényben különösen nem említtetnek." Emiatt a nép zúgolódott s ígyen beszéltek: „Tudjuk hogy az urak minket megcsalnak, mert a zsidók megfizették hogy helyettük is mivelünk teljesíttessék a szolgálatot!" Elkészülnek a szavazási lajstromok is. Junius 15-én a kanizsai választókerület ncpe elsőben választja országgyűlési követét. A követválasztás a francziskánusok temploma előtti bekerített czintóriumban történik. Három jelölt van: első Chernel Ignácz urodalmi ügyvéd, második Babochay János ügyvéd a francziskánusok szindikusa, harmadik Bója Gergely kanizsai praeperendiai tanitó, (később budapesti tanfelügyelő.) A választás nagy tűzzel ugyan de békességben folyt délutánig, mikor borzasztó módon félbeszakadt. Ugyanis a Chernel-féle conservativ pártiak látván elkerülhetlen bukásukat — nemes Rumy Károly vezérlete alatt verekedést kezdettek, hogy a választ megsemmisíthessék. Nem kellett egyéb a kiskanizsaiaknak. A legszebb szakavatottsággal olyan alkotmányos háborút csináltak hogy láttára rémülés fogott el mindenkit. Puszta kézzel kiszedték a czinterem falkeritéséből a tégladarabokat s azokkal zúzták be az ellenpárton levők koponyáját. Maga Rumy Károly sebesülten ugyan de még idején elszaladt Chernel Ignácz többi híveivel együtt. Azután a czinteremben visszamaradt Bója és Babochay pártiak egymást kezdették ütni. Borzasztó mészárlást követtek el. Még a választási elnök Oszterhueber Tarányi József (Deák —115 — Fcrencz sógora) is megsebesült. Három embert agyonvertek, egynek nyelvét kimetszették és több százan megsebesültek. Ez volt népünk első szabad választása. Julius 6-án városunkba jött 1200 főnyi kapomaki nemzetőrség, kék gatyában, felfegyverkezve lándzsákkal. Muzsikaszóval jöttek végig Magyar-utczán Sümeghy Fe-rencz főbiró vezérlete alatt. Junius 8-án pedig Tapolczáról jött ugyan 1200 nemzetőr, mindnyájának volt egyenruhája de némelyiknek fegyvere nem lévén Kanizsán felfegyverzik őket kaszával. Varga Lajos főbiró a parancsnokuk. Ugyanazon napon Kanizsára jött még 300 nemzetőr Batthiány Károly gróf vezérlete alatt, — ugy a szántói 1200 emberből álló nemzetőrség Bogyay főbiró vezérlete mellett. A szántói magas, széptermetü nemzetőrök egyenruhában voltak. A városban levő valamennyi nemzetőrt csapatokban felállították a széles vásártéren, lelkesítő beszédet mondtak hozzájuk Csányi László királyi biztos és Ottinger közös hadseregbeli tábornok, s letetették velük az esküt a szabad ég alatt. Azután elvitték őket Lendvára és a Dráva mellett fekvő falvakba. Megjött az 1. honvéd zászlóalj is, mely csupa intelligens fiukból állott. Délczeg termetükön gyönyörűen állott a feszesre szabott egyenruha. Köztük voltak And-rásy Aladár és Széchenyi Béla grófok is. Kanizsán pompás dolguk volt az első zászlóalj honvédéinek. Minden családnál tárt karokkal fogadták őket s a különféle mulatságoknak nem volt vége-hossza. Jól is érezték magukat a honvédgyerekek nálunk. Udvaroltak a hölgyeknek, tánczoltak, ittak; szóval gyönyörűségesen töltötték a napokat. Éjjelenkint szerenádokat 8" —114 — adtak Vidákovícsék, Tárnokék vagy Babochayék háza előtt. Persze azért, mert e házakban szép leányok lako-zának. Szeptember 8-án elmarsirozott az 1. zászlóalj. Vége lőn az aranhuezi szép napoknak, a háború nélkülözései váltották fel. (Későbben a rendkívül hideg télen a fényes honvédgyerekek közül néhány visszakerült ismét Kanizsára : rongyos ruhában, elszakadt bakancsban, éhesen és félig megfagy ottan.) Ugyancsak szeptember 8-án jött városunkba Székes-Fejérvár 220 főből álló önkénytes csapata, kiket a kanizsai nemzetőrök muzsikaszóval fogadtak. A fejérváriaknak köpenyük és kuruezos fekete kalapjuk volt, s ellátva voltak szuronyos fegyverekkel. Őket is a Dráva mellé vitték. Szeptember közepén jött Kanizsára Jellasics József hadserege, mely mintegy 30000 főből állott. Bevonulását megelőzte a csapatai által útközben elkövetett iszonyatosságok hire. A lakósok pinczébe ásták féltettebb holmijukat, maguk pedig elfutottak Szentgyörgyvárra, Cserfőre, Látóhegyre és Virághegyre, s onnan vigyázták rettegések között mikor égetik föl Kanizsát. Jellasics hordái piros fezt és piros köpönyeget viseltek, — s a piros szin visszasugárzása véres szinüvé festette az utczákat. A kanizsaiak legyilkolásával és a város elpusztításával fenyegettek az esetre ha legcsekélyebb ellenállásra akadnak. Hanem azért a lakósok néhányat megöltek. Egy serezsánt Vig Pál korcsmájában két rosz erkölcsű leány vagdalt agyon. Válságos napok voltak. A megye főispánja leköszönt. Sehol semmi remény nem mutatkozott, hogy a ronda seregtől valaki Kanizsát megszabadíthatná. A városi ta- — 117 — nács aggódás és félelem között igyekezett az ellenség ki-vánatait teljesíteni. Jellasics kenyeret, burgonyát, borsót és egyéb élelmi szert zsarolt városunkban, s továbbvitte seregét a Pest felé vezető uton. A sereg keresztülvonulása teljes három napig tartott. A kanizsaiak megemlékezve Jozipovich tanácsára, a sereg által követett útiránytól félreeső utczákba a Magyar-és Pesti-utczkba. szállásolják a turopolyaiakat és ezek nagy részének sikerült is megszökni Jellasics seregéből. A serezsánok átvonulásakor egy kis 3 éves gyermek nézte őket a soproni utczában és ártatlan együgyüségé-ben a sokszor hallott szavakat kiabálta: „Éljen Kossuth, éljen Kossuth!" Emiatt felbőszülve egész csapat serezsán ugrott a gyermekhez és agyonszurkálták. A serezsánok mindenfelé raboltak az utak mellett. Csapaton kint jártak a bagolai és szentgyörgy vári szőlőhegyekben. Az érett szőlőt megették, az éretlent lepusztították; fölverték a pinczéket, a borokat itták mértéktelenül s kifolyatták a hordókból amit nem tudtak meginni. Szeptember 18.-án megtámadták az elkeseredett kanizsaiak a rablókat és valami százat agyonvertek közülök. Jellasics után néhány nap múlva városunkba jött ifjú Nugent őrnagynak serege, mely rendes katonaságból állott; még pedig mintegy 1800 gyalogkatonából, néhány lovas szabadosból és chevauxlegersből, ezenfelül 6 ágyú és 2 mozsár-ágyuval rendelkezett. A berekben a mostani gőzmalom táján tábort ütött és állását megerősítette ágyúival. Nugent biztonságban érezte magát városunkban; tétlenül vesztegelt. Katonái bejártak a piaezra vásárolni, tisztjei pedig a vendéglőkben mulattak. Alkonyatra persze minden katonának a táborban kellett lenni. — 118 — Hanem pár nap alatt nagyot fordult a koczka. Általános népfölkelés rendeltetett el, hogy az ellenséget Kanizsa vidékén megverjék és a vármegyéből kiszorítsák. Csakhamar meg is jöttek a nemzetőrök. Északon — Palin felől — Kanizsa alá jött Vidos József fővezér a vasmegyei nemzetőrökkel; nyugot felől a zalai nemzetőrök zárták el a sorniási utat; délen Szent-Miklós faluban a keszthelyiek voltak és keleten állott Sáncz községnél a somogymegyei őrsereg. Nem csoda tehát ha igy bekerítve Nugent, — ki különben is a kiskanizsai és nagykanizsai lakósok közé ékelte magát, — félni kezdett, a kanizsaiak pedig napról-napra neki bátorodtak. Bármerre nézett Nugent nem látott mást mint a tengernyi magyar nemzetőrséget. Ekkor már tennie kellett valamit, hogy agyon ne szorítsák. Október elsején délután, — mig a nép vasárnapi litánián volt a templomban, — megindította seregét a berekből s a városon keresztül jött. Zörögtek a nehéz ágyuk, melyeknek födele leeresztve s a tüzérek kezeiben a kötél-kanóczok meggyújtva valának: minden pillanatban készen az ágyúzásra. Rémülés fogta el az embereket: összelövetik a várost! így húzódott az ellenség végig az utczákon, de nem lövetett. A katholikus temetőben a város déli részén tábort ütött. De itt sem érezte magát eléggé megvédelmezve megtámadás esetére. Még azon éjjel megváltoztatta táborhelyét, lehúzódott a fecskeparti mély vízmosásokba és ágyúit beleállitotta a zsidótemetőbe. Itt megerősítette hadállását. A temető magas kőfalakkal volt bekerítve, melyeken lyukakat vágatott ágyúi részére, és fölállította a város felé ágyúit miután jól megszilárdították az ágyuk talaját ledöntött sírkövekkel. Mintha csak várban lett volna. Mindezekből nyilvánvalóvá lett hogy az ellenség fél. De Vidos József a nemzetőrség vezére mindezek daczára nem merészelt támadni. — 119 — Október 2-án a szintén Palinban levő Zichy Hermán gróf alezredes meg akarta támadni az ellenséget, de a fővezér nem engedte. Kedden október 3-án még minden a régiben volt. Az ellenség néhány tisztje korcsmákban mulatott, s a katonaság csoportokban járkált a kanizsai piaczon élelmi szereket vásárolgatva. Persze fegyveresen. A kanizsaiak folytonos izgatottságban várták a nemzetőrök támadását. A lakósok elszántsága és elkeseredése oly magas fokra hágott, hogy minden pillanatban tartani kellett valami végzetessé válható kitöréstől. Dél felé járt az idő, midőn egy szabadkai sztiletésü csizmadia legény, — ki a szerb nyelvet értette, — meghallotta mikor egy katonadobos azt mondta társainak: „vigyázzatok rám, majd én végigjárom a várost s ha nem találok benne magyarseregre, akkor dobolok és ti jöhettek rabolni, — aztán úgyis elmasirozunk!" —„Tűz van, tűz van!" kiáltott rögtön a csizmadialegény. A kanizsaiak kezdtek csoportosulni a vészkiáltásra. Erre a dobos megrémült s futásnak eredett. Panganétját kirántotta és veszettül hadonászott maga körül hogy senkise közeledhessék hozzá. A folyton sokasodó fegyvertelen népség utána. Valószínű hogy a katonának sikerül kiszaladni a táborba, ha a felsőtemplom előtt Práger egy rongyos puskát nem tart eléje, mitől meghökkenve egy pillanatra megállott. A következő perczben már tizen is megragadták. Beledobták a mély árokba és izekre tépték. Valaki a toronyba futott és megkezdette a veszedelmet hirdető harangozást. Mindenki az utczákra tódult. Csakhamar lefegyverezték a városban őgyelgő katonákat, kik bár lehettek vagy harminczan, ugy megrettentek hogy ellenállás nélkül engedték a népség által elvenni hosszú puskáikat. — 120 — A porkolábok ott hagyták rabjaikat és fegyveresen beállítottak a „Korona" vendéglőbe, hol az ottlevő 5 tisztet elfogták. A szünetnélküli harang-kongás, lövöldözés, dobolás megrémítette Nugentt is meg Vidost is. Egyik se tudta mi történik a városban. Néhány katona szaladóra vette a dolgot, de ezek nagy részét agyonütötték az utczákon vagy agyonlőtték a házakból és padlás-ablakokból. Mondják, hogy a francziskánusok quardiánja Kovács Jnnocentius a zárda ablakaiból lődözött rájuk. Az egész város fölzendült. Mindenki várta a magyarsereg támadását. De Vidos még mindig késlekedett. Pedig Nugent serege agyon volt rémülve. Egy ágyút sem mert elsütni. Néhány tiszt próbálkozott ugyan a város felé lovagolni, de visszariasztotta őket a klastromból és a szemköztlevő (most Unger Elek tulajdonát képező) házból jövő szakadatlan lövöldözés. Nugent haladék nélkül kimozdította ágyúit és reti-rált Szent-Miklós felé. Szegény keszthelyi nemzetőröknek nem volt más teendője mint elretirálni és az ellenségnek helyet adni. Szent-Miklóst az ellenség felgyújtotta és a faluban agyonlőtték az egyetlen kabátos embert — a fő-erdészt, kit véletlenül otthon találtak. Szintúgy felgyújtották Móriczhelyt és raboltak lovakat s marhákat. A lángoló helységek látása annyira felbőszítette a kanizsai népet, hogy irgalom nélkül agyonveri az illírt ahol éri. Mintegy 100 illír súlyos sebesülést szenved, 46-ot pedig agyonvernek. Ezalatt több kanizsai elfutott Sánczba és Palinba. Kérték az ottlevő nemzetőröket hogy jöjjenek háborúba : gyerekjáték az egész mert a kanizsaiak már kergetik az ellenséget. De a nemzetőröknek volt eszök ; nem jöttek. — 121 — Alkonyodni kezdett mikor a kanizsaiak alig találtak már tennivalót, tehát nagy népsokaság kikésérte a városból az elfogott tiszteket és ünnepélyesen átszolgáltatták Palinban Vidos fővezérnek. Miután ekkép a győzelem bizonyosságáról kézzelfoghatólag megbizonyosodtak vala : rögtön akczióba léptek a nemzetőrök és Kanizsa városába ujjongva bevonultak. Eközben beállt az éjszaka, de még mindig fogdosták a szétfutott előőrsöket. Mintegy másfélszáz lett fogolylyá. Nugent pedig retirált egész éjjel, itt hagyta az élelem-kocsikat és fölszereléseit. Elfutott vissza Muraközbe. Itt maradott kenyér, liszt, szalonna, bab és katonai uniformis nagy mennyiségben. Cseszkónak és Szilajkának bő aratása lett. Másnap Czelczer János a „Sas" vendéglős besúgta Martinkovics Károly sopronutczai századosnak, hogy vendéglőjében egy ellenséges tiszt húzódott meg, s tegnap óta nem mozdult szobájából. Rögtön odacsoportosult nagyszámú néptömeg; körülvették a Sast és a vendégszobából kihurczoltak egy intelligens arczu, hosszú hajú, czifra egyenruháju katonatisztet, ki orosz követnek mondta magát, de az előbbi napokban mint Nugent titkára és segédtisztje szerepelt. Máig sem tudjuk ki volt valóban. Óriási lárma között elkísérték a „várba" (a Korona vendéglő épületébe), hol Vidos fővezér kihallgatásokat eszközölt a tegnapi foglyokkal. A néptömeg megdühödött, olyanná vált mint a tigris mely vért érez közelében. Mindenáron gyilkolni akartak. Szegény segédtisztnek szomorú vége lőn. Megtámadták a védtelen foglyot, és mielőtt Vidos megakadályozhatta volna, szurkálni — ütlegelni kezdették. Mikor pedig végső kétségbeesésében sikerült a tisztnek kiszaladni az udvarba és az árnyékszékben elrejtőzni — akkor a nép- — 122 — tömeg utána rohant és ott a vasmegyei nemzetőrök agyonlődözték, testét pedig szétszakgatták. Nugent báró hadseregének elkergetése után (mikor Csertán Sándor lőn kormánybiztossá és megkezdette oly iránybani működését hogy a későbbi fegyházra minél jobban rászolgáljon) — október 12-én érkezett városunkba 105 Sándor huszár. A huszárok Gréczből hazaszöktek egy lengyel származású szabadságért rajongó Staniczky nevű őrmester vezetése alatt, s itt alkalomra vártak városunkban hogy valamelyik honvédcsapathoz csatlakozzanak. Itt találták az Ernő és Wasa ezredekből honvéddé lett legénységet, kik még a régi mondurt viselték: hosszú fehér frakkot, széles csákót és bakancsbafüzött kék nadrágot. Csak épen a fekete-sárga zsinórzatot tépték le ruhájukról. A Sándorhuszárok ittléte után negyednapra városunkba jött seregével Perczel Móricz tábornok. Serege állott a Miklós huszárokból, a szabolcsiak zászlóaljából, a Zrínyi és Hunyady honvédzászlóaljakból. A Hunyadyak 7. és 8. századja csupa német fiukból állott — Bangya nevü kapitány vezérlete alatt, — kik Bécsből és a Stájer vidékből beállottak szabadságért küzdő magyar honvédeknek. Perczel serege a Pesti (most Petőfi) utczán vonult be Kanizsára. Az ágyukkal és a szekerekre rakott hid-alkatrészekkel a Miklós huszárok korán reggel beértek és Kis-Kanizsára mentek szállásra. A többi honvédek 9 óra után jöttek, s ezeket zászlóaljankint harsogó zeneszóval kisérte be a városba Kanizsa akkori specziálitása a hires zsidó banda. A szabolcsi szálas honvédgyerekeket lóháton vezette Patay István, vállain olyan remek párducz-kaczagánynyal minőt a táltosok idejében viseltek a magyar vezérek. — 123 — Asszonyok, lányok ott állottak az utczán, kendőket lobogtattak és éljeneztek. Ilyen alkalomból írhatta versét Berecz Károly: Menj be kis lány, menj be Fehér kis szobádba, Ne állj ki házatok Nyitott kapujába. Szép zeneszó mellett Jönnek a honvédek . . . Menj be kis lány, menj be Mert majd megigéznek! A Hunyady zászlóaljbeli német önkényteseket a katonáskodás alatt sem hagyta el kedélyességük. Kanizsa utczáin énekelve és gitározva vonultak keresztül; a mar-kotányosnékkal együtt énekelgették a bécsi gúnyolódó nótákat: Was maciit der Herr Papa, Was maciit die Frau Mama, Was macht der Ouculi ? . . . A magyar fiuk pedig azt énekelgették: Nyolcz krajczár a fizetésem, De én azzal megelégszem, Mert a hazámat szolgálom . . . Az intelligensebbek a forradalom indulójával lelkesedtek : „A ki él talpra mind, Együtt hordánk mi a rabigát, Erős karjaink Együtt mentsék is meg a hazát ! Csatára! Csatára!" —124 — A muraköziek nótája volt: Kossuth Lajos sloboditelj Medjimurji od kupitelj! (Rögtönzött fordításban: Kossuth Lajos szabadító, A!uraközben is megváltó!) Kanizsán megsokasodott Perczel Móricz tábora. Itt csatlakozott hozzá az Ernő és Wasa ezred legénységén kívül a 47. honvéd zászlóalj, melyet a zalamegyei ön-kénytes nemzetőrökből alakítottak és a melynek fölszerelését Zalamegye adta. A sors tréfája volt, miszerint a zászlóalj kész egyenruhája a budai raktárban (Tabánban) maradott, anélkül hogy a zavargós világban a legénység között kiosztani lehetett volna. így aztán mindenféle tarka öltözetben küzdöttek az ellenséggel és a szigorú téllel. A 47. zászlóaljnak volt századosa a későbbi kanizsai szolgabíró: Inkey Kázmér. Kanizsán vette föl seregébe Perczel a soproni honvédszázadot is. Sopron városa t. i. saját költségén kiállított egy századot, melyet teljes fegyveren és ruházaton felül még élelemmel is ellátott. Az élelemszállitó kocsik itt állottak a Hérich-Tóth-féle háznak udvarában. Persze még nem volt arra helyre épitve az a lakásszárny, ahol most az író „kosztol" vidám társaságban, özvegy Rozgo-nyi Nándorné úrasszonynál. A soproni élelmezési tisztet pedig oda kovártélyozták ahol most Freyler Adolf ügyvéd fogadja azokat a klienseket és kliensnőket kik igénybeveszik tehetségét. A soproni honvédek egyenruhája volt: csizma mely a nadrág alá volt bujtatva, szürke nadrág vörös pasz-pullérral, kerek köpönyeg, zubbony és csákó. Legnagyobb örömmel fogadta Perczei a Sándorhuszárokat, mert ezek képzett — minden bajjal szembeszálló — régi katonák valánalc, s ilyenekre nagy szükség volt a seregben. A derék Staniczkyt rögtön főhadnagygyá ütötte és a 105 vitézt hadseregébe beosztván, vitte Lete-nye felé a horvátok ellen. Ekkor mentek el Perczellel a kanizsai nemzetőrök is Babochay János százados vezetése alatt. Letenyénél a honvédség keresztül építette a magával hozott hidat és átkelt a Murán. A kanizsaiak föladata volt őrizni a hidat nehogy az ellenség elfoglalja és a honvédek visszavonálási útját elvágja. Perczei megverte Hodosán tájékán október 17-én az ellenséget, mely illírekből, horvátokból és határőrökből állott, — és elfogott 700 darab granicsár katonát. De volt a foglyok között sok czivil uri ember is, kiket erőszak kény szeritett a magyarok ellen harczolni. A foglyokat Kanizsára hozták a nemzetőrök és itt bezárták a Benzián-féle magazinba. (Most Löwingcr Ig-nácz háza.) Másnap pedig tovább kisérték őket Egerszegre. A dologban az a nevezetes, hogy a fogoly császári katonák jól fel voltak fegyverkezve, az őket bekísérő kanizsai pesti-utezai nemzetőrség pedig gyarlómódon volt ellátva öldöklő szerszámokkal. A győzelmek után vérszemet kapott nemzetőrség, azt hitte hogy nincsen olyan erős ellenség melyet legyőzni nem tudnának. Hát még a csőcselék! Ezek előtt a személy és vagyon nem volt biztonságban, mihelyt érezték hogy Kanizsán nincsen katonaság. Most épen alkalmasnak találták az időt a zsidók zsarolására és kínzására. Szilajka és Cseszkó a zsidó község háza elé vezették a föllázitott söpredéket. Megemlítem, hogy Cseszkóban, — ki magas ripacsos ember volt, — olyan erő lakozott mikép csupa bravúrból az akós hordót csinny-jánál fogva szokta felemelgetni s ugy inni belőle bort. (Az ötvenes években rablás miatt a zsandárok elfogták s kegyetlenül meglánczol-ták. Cseszkó puszta kézzel szétszakította lánczait és elszökött, de nem sokára ismét elfogták és fölakasztották.) Pajtása, Szilajka, szintén olyan egyén volt, hogy keresztet vetett magára minden jótétlélek ha vele találkozott. Különben eléggé jellemzi a kiskanizsaiak által reá ruházott név: Szilajka. Ilyen két jeles firma tüzelte a tömeget a zsidók ostromlására. Senkise mert velők kikötni. A legválságosabb perczekben ért oda Babochay nemzetőri kapitány, ki puskát fogott a tömegre s lelövéssel fenyegetett mindenkit ki a zsidó község házába akarna nyomulni. A tömeg meghökkent, imponált neki az erélyes föllépés. De ez a zavar csak rövid ideig tarthatott s azért e válságos pillanatokban kétségbeesett eszközökhez kellett nyúlni. Babochay magukat a vezéreket Cseszkót és Szi- lajkát odaállította őröknek a zsidó község háza elé azon parancscsal, hogy irgalom nélkül leszúrjanak mindenkit ki a kapun benyomulni merészel. Ha pedig ez mégis megtörténik, akkor ők mint őrök főbelövetni fognak. Egyúttal beszédet tartott a két rablóhoz, hogy nekik mint a querilla-csapat legkitűnőbb embereinek kötelességük a rendnek föntartása, s ezért a haza méltán megvárja mi-kép becsületesen megállják helyüket a mostani veszedelemben. A fogás sikerült. A két főgazember visszatartotta a tömeget a rablástól és gyilkolástól. Ez időben igen könnyű volt megszerezni a „hazaáruló" nevet, mert a higgadtabban gondolkozó embereket mindjárt hazaárulással gyanúsították. Különben igy volt ez az egész országban; a főurak és főpapok majdnem mindannyian proskribált hazaárulók voltak. Farkas, Zemlák és Kis Horváth maguk mellé vesznek néhánjr embert a querilla csapatból és egyik este betörnek Saffarics Ferencz urodalmi mérnökhöz". A jajgató gazdaasszonyt kaszával megsebesítik, Saffaricsot elfogják és fogoly gyanánt Egerszegre hurczolják, lakásán pedig minden összeforgatnak. A ellenséggeli czimborálással gyanúsítják. Legsúlyosabb vád volt ellene, hogy Nugent az ő tanácsára húzódott seregével a fecskeparti mély gödrökbe. A vádra gúnyolódva válaszolt a mérnök, hogy ha ő tanácsot adott volna Nugentnak, akkor okosabb tervet ajánlott volna neki, hiszen a mély vízmosásokban könnyen ottveszett volna Nugent egész seregével együtt, ha a nemzetőrök megtámadni merik. — Egy hét múlva szabadon bocsájtották Saffaricsot, mivel kiderült hogy alaptalanul gyanúsították. Egyik napon két főpap hajtatott a Korona vendéglőbe és ott megebédeltek. Scitovszky János pécsi püspök és Ranolder János kanonok voltak a vendégek. Városunkban tűzként végig futott a hir hogy a két főpap Bécsbe szökik s a magyarokat elárulják a kamarillánál. A népség csoportosulni kezdett, de mire betódultak a Koronába, akkorra már a papok bérkocsin tovább állottak Kanizsáról. Lörinczi Pál kanizsai mészárosmester harmadmagával utánok vágtatott és estefelé Alsó-Rajk közelében beérvén a kocsit, elfogták a papokat. Megkötözve szállították őket Barcs nevű raj ki ispánhoz. Itt a fölött tanakodtak hogy nem-e legjobb lenne őket rögtön felakasztani, — míg végre abban állapodtak meg hogy reggelig békében hagyják ugyan, de felváltva őrzik őket nehogy megszökhessenek. Az ispánnak mégis sikerült őket megszöktetni (mint mondják Lőrinczi Pál engedte magát elvakittatni később fizetni igért nagy summa pénz által, de a melyből nem látott egy fillért sem,) és éjjel hintón Csács községbe vitte őket. Ott felverték álmából a papot és a tovább utazásra kocsit kértek tőle. Gáspár Szalezins plébános, kinek díszes hintaja előtt négy darab pompás szürke szokott futni,— ránézett a menekülő papokra és megismervén őket azt mondta: „Nem adhatok fogatot mert minden lovam megsántult." Nem is adott. Hanem azért ennek daczára a főpapok el tudtak menni Bécsig, hol hamar gondoskodtak érdemeik megju-talmazásáról. Scitovszky János még 1849-ben esztergomi prímássá lőn, miután a gyöngcszivü Hám János kényszerítve érezte magát a primási méltóságról leköszönni. Ranolder János pedig a veszprémi gazdag püspökséget nyerte, miután az előbbi püspök Zichy Domonkos otthagyta főpásztori székét a magyarok elleni gyűlölete miatt. Ez idő alatt a kanizsai nemzetőrök állandóan őrségi szolgálatot teljesítenek. — 129 — Az őrsereg kivonult Kaán Károly vezérlete alatt a* Mura folyóhoz, Kotor község tájékára. A folyóvíz túlsó partján egy horvát hadsereg feküdt. A hidverést a grani-csárok meg sem kísérelték rettegésük miatt, melyre nagy okuk vala. T. i. a víz innenső partján lóháton ült teljes parádéban Benczik József, egészen a Mura szélén hogy az ellenség könnyen megláthassa. Kihúzott kardját mereven szögezte az ég felé. Reggel csákót viselt, délután pedig kucsmát, melynek piros taréja kihajlott füléig. A fövegváltoztatást magasabb harczászati taktika tette szükségessé, hogy az ellenség minden fövegben más-más elő- IIai.ts István : Színes Mozaik. 9 — 130 — őrsöt higyjen. A lovas őrszemtől jó messzire a háttérben egy hadseregnek látszék a kanizsai nemzetőrség. Csoda-e hogy ilyen hadvezéri talentum mellett az ellenség azt hitte, mikép magyar huszárokkal áll szemben, s rettentő Benczik József azok előőrse? Már pedig szegény granicsárok jobban féltek a huszároktól, mintáz ördögöktől. A Mura túlsó partjáról ijedtükben átlődöztek a lovas őrszemre, ki annál feszesebben állott és a fülét se billentette a golyó füttyökre. Az igaz hogy nem kellett nagyon félnie a lövöldözéstől, mert a puskák nem hordtak az ő posztjáig: szemei előtt potyogott bele minden golyó a Mura vizébe. A kanizsai őrsereg vigan élt a Mura parton. Minden istenáldott nap kocsiszámra vitték utánuk az eledelt. A kocsik televoltak batyuval, pinkedlivel és csutorákkal, — melyekkel a hűséges feleség vagy a szerető rokonok örvendeztették meg a vitézi kebleket. így aztán nem csoda, ha egész napokon keresztül vigadtak, tánczoltak, nótáztak és egy cseppet se féltek. Lutris Pollák Ferencz még szinielőadásokat is rendezett ott künn a táborban. Ekkor csinálták a nemzetőrök unalmukban azt a nótát: Kottorinál mely az árok Ott vannak a serezsánok, Perezol Móricz katonája A nadrágjukból kirázza, No félj hát magyar ! De örökké semmi se tarthat s igy végének kellett szakadni a vidám vitézkedésnek is. Dél felé jár az idő. Az őrsereg a bográcsokat tartja megszállva, melyekben vidáman rotyog az ebédre készített menázsi. Egyszerre nagy füstöt látnak az égre tolulni Molnári táján. Valaki elkiáltja magát: „Pola ég! Átjöttek a ráczok!" Iszonyú riadalom támad a kanizsaiak között. Erőszakkal kell őket visszatartani, hogy ne rohanjanak haza. A kapitány „kivezényli" az egyetlen lovas-nemzetőrt a történtek kipuhatolására. Benczik József elvágtat és Molnáriban kérdőre vonja a falubiróját. „A ráczok átjöttek a vizén, fölgyújtották Pola községet és most mennek Kanizsa felé", szól a fölvilágositás. Benczik József irgalom nélkül belevágja paripájába a bámulatos sarkantyúkat, forgószél gyanánt visszavágtat és Kaán Károlynak „jelenti az esetet." A rettentő jelentést hallotta valamennyi nemzetőr, mert hadi fegyelemről vajmi kevés tudásuk vala. Mihály arkangyalnak kürtszava nem fog nagyobb rettegést okozni, mint ez a jelentés mekkora rémülésbe ejtette a kanizsaiakat, kik rögtön szétfutának és torony erányában hazafelé igyekvének. Kinek jutna most eszébe nézegetni, hogy a túlsó parton ott.van-e még az ellenség vagy elvonult már? „Vágjad fiam, vágjad!" — mondja Kaán Károly kétségbeesve Bencziknek, miután látja hogy hiában trombitáitatja seregének az összehívó jelt, — „vágjad le fiam azokat kik nem akarnak visszajönni!" És Benczik József véghezviszi a lehetetlen dolgot. Egy czirkuszlovas ügyességével vágtat a rohanó tömeg előtt keresztül-kasul, és visszatereli az őrsereget, sőt any-nyira fölbátorítja őket hogy az ebédet megeszik. De már ebédután nem lehetett többé visszatartani a nemzetőröket; nyilt lázadástól lehet tartani, fölhangzik tehát a ve-,zér parancsszava visszavonulásra, és elindulnak hazafelé. Később kitudódott, hogy valami pajtaféle égett Po-lában, de azt sem az ellenség gyújtotta meg. Mikor pediglen a császári katonák nem láták maguk előtt az ijesztő huszár őrszemet, bátorságot vevének maguknak hidat verni. Átjöttek a Murán és Kanizsára marsoltanak. Kanizsa városában olyan csöndesség vala, mintha temető lenne. Az ellenség nem talált aggodalomra okot. Tábort ütött tehát a berekben és körülvette magát ágyukkal. Vezérük a várban Karczag Béla mostani lakásán foglalt el néhány szobát, s két század katonát állított be az udvarba, hogy személye biztonsága fölött őrködjenek. Nem is félt addig mig Somogymegyéből rá nem ijesztettek. T. i. ezen idők alatt a somogymegyei kormánybiztos Noszlopy Gáspár sem akart tettekben mások háta mögött maradni. Folyton tett, szervezett, lelkesített. Az ő általa felállított querilla csapatban volt tiz kiszolgált huszár. Ezeket Noszlopy kiválasztotta a többiek közül és igazi huszár-uniformisba öltöztette őket Somogyvár-megye költségére. Kardon kivül egyéb fegyvert nem kaptak ugyan, hanem annál szebb volt ruházatuk: huszár-mondur, széles csákóval és czifra tarsolylyal. E tiz darabból álló huszár csapatnak vezére volt Blazsincsics Ferencz, egy obsittal elbocsájtott huszár-strázsamester. Blazsincsics kanizsai fiu volt s meglehetős ügyes, tanult ember, mert Kanizsán gymnasialis osztályokat végzett. A sudártermetű, napsütött arczu barna strázsamester hazard firma volt. Mikor meghallotta hogy szülővárosából milyen könnyen kikergették Nugent seregét, elhatározta mikép ő is csinál valami huszár bravúrt. Sánczban — Kanizsától 10 pereznyire fekvő községben, — iddogált a korcsmában Blazsincsics huszárjaival. Blazsincsics szavaitól és a magukba szedett sok bortól feltüzelve lovaikra kaptak a huszárok és bevágtattak Kanizsára nagy robogással, folytonos kiabálás között. Kanizsa végén a „Szélmalom" korcsmánál mintegy 30 főnyi rácz előőrs állott, kik ugy megriadtak a huszároktól hogy észnélkül szétszaladtak a Rózsa-utcza felőli kertekbe, hol nagy részüket a föld népe agyonverte. A huszárok egyenest a Korona elé vágtattak, s ott Blazsincsics kardja markolatával döngetni kezdte a kaput iszonyú káromkodások között. A kapun belül levő ellenséges csapat rettentően megijedett, mert azt hitte hogy egy egész sereg magyar lepte meg. A huszár csapat éktelenül kiabált az utczán: „Üssük az illirt! Verjétek félre a harangokat! Annyi magyar jön mint a fűszál!" A kanizsaiak kitódultak az utczákra. Hirtelen megnőtt a népség. Pressburger doktor egy régi flintával szaladgál az utczán, készen az ellenséggel szembeszállani. Előkerítik Czupit a harangozót (igazi neve Munkácsy János volt,) de hiában követelik tőle hogy félreverje a harangokat vagy adja a templom kulcsait a néptömegnek. A harangozó hajthatlan. Akasztófávali fenyegetés mellett megtiltotta neki- a harangok félreverését Albanich városbíró. Gyerünk hát a városbiróhoz ! Csakhogy Albanich Flórián rendithetlenül megmarad előbbi parancsa mellett. Higgadtan elmondja, hogy nincsenek katonáink tehát meg nem engedheti a harangozást és népfölkelést, mert bizonyos romlásába nem taszíthatja Kanizsát, hisz az ellenség rendes katonaságból áll és minden kétségen felül szétver bennünket. De ki hallgatna ilyenkor az ész hideg szavára? A fölizgatott tömeg elől kényszerül menekülni a városbíró és elszökik a kerteken keresztül, mert máskép agyonütnék. Dühében megtámadja Albanich házát a botor népség, (e ház most néhai Pfaff József testvéreié,) összetöri a boltban levő állványokat, kihajigálja az utczára az összes kifliket és zsemlye készletet. (A városbíró pékmester volt.) Egyszerre az ellenség puskáinak ropogása hallatszik. A sortűz zajára félbeszakad a rombolás munkája. Ezalatt ugyanis a várbanlevő ellenség parancsnoka az emeleti lakás zsaluja között óvatosan kikandikálván, — 134 —- meglepetve látja hogy nem jön több katona a néhány huszár után kik folyton a kaput döngetik. Erre a vezér azonnal felállítja az ottlevő két század katonát az udvarban, maga fölkap szürke paripájára, kinyittatja a kaput, sortűz mellett kirohan egész csapatával és fut Német-utczán keresztül ki a berekbe seregéhez. A sortűzzel két czivil egyént agyonlőttek: Dedovics szücsmestert és egy boltos legényt. A sortűz elől elvágtatnak a huszárok, de mivel az ellenség vélt rohama nem következett, megállanak a piaristákon tul a Benczilc-ház előtt, és tanakodnak a további teendők felett. Itt vették észre hogy egyik paripa gazda nélkül van, tehát egy huszár hiányzik. Bizonyosan agyonlőtték. A huszárok látására Benczik Józsefet elfogja a dicsőség vágya: könyörög a házuk előt\''t veszteglő huszároknak hogy vegyék be huszártársnak arra a gazdátlanul maradt lóra. „No hát gyere velünk öcsém!" szól Bla-zsincsics, mire az uj huszár nagy örömmel lóra pattan és társaival ellovagol a Szélmalom korcsmához. Azonban az egész dicsőség csak rövid ideig tart. Egyszcrcsak a holtnak tartott huszár baktat végig a Sop-ron-utezán. Nem halt meg, hanem lova megriadt az ellenség lövöldözésétől és ledobta a Szép Károly patikája előtt levő híd mellé. A paripa pedig visszavágtatott a többi huszárlóval. A huszár megjötte után Benczik Józsefet leszállították a paripáról , és ezzel vége lőn huszárságának. Eközben az ellenség támadáshoz készült. A várost ágyúzni kezdik, s hallására rémület száll a lakósokra. Az ágyudörgésre Blazsincsics huszárjai visszanyargaltak a Szélmalomtól Somogyvármegyébe, itthagyván Kanizsa lakosait az iszonyatos veszedelemben. — 135 — A veszedelemből nyolczezer forint sarcznak lefizetése árán menekült meg a város. Az ellenség vezére eredetileg 50 ezer forintot követelt és mindenáron fölakasztatni akart néhány kanizsai embert; Albanichnak sok könyörgés után sikerült csak a parancsnokot megengesztelni. --Ilyen aprólékos érdekes esemény még sok történt Kanizsán a forradalom alatt, de ezeket (ha lehetővé teszed publikum!) majd megirom esztendőre, mikor gyönge szemeimet nem fogja bántani a gyertya remegő fénye, hanem gyönyörű villamvilágitás mellett irogathatok. Azonban még érdemesnek találom a megemlítésre hogy Barcs ispán — ki Lőrinczivel megmentette a főpapokat — elutazott Veszprémbe Ranolder püspökhöz az ötvenes évek elején, és tőle segedelmet kért mert rosz anyagi viszonyok közé jutott. Ranolder állítólag a mentéskor megígérte. az ispánnak hogy fejedelmi módon megfogja jutalmazni, most pedig azt kiáltotta neki: „Köszönd hogy föl nem jelentettelek és a többi kutyával téged is föl nem akasztottak!" A másik szabaditóra Lőrinczi Pálra még roszabb idők jöttek a forradalom leveretése után. Bujdosott. Űzött vadként kóborolt az erdőkben és csak nagy ritkán szökhetett haza övéi körébe. Kanizsán az 1850. évben, „mikor püspökbot és katonakard uralkodott", báró Kulmer ezredes lőn parancsnok, kinek szigorú, nyers modora nemesen érző szivet rejtegetett. Élet-halál ura volt, de azért egész naphosszat káromkodott ha egy rebellist el kellett fognia, vagy mikor kénytelen volt a feljelentőnek (spitzlinek) vérdijat kiadatni a rendelkezési alapból. Az elnyomatás idején virágzott javában a spitzliskedés. Egyik kanizsai magyar, (ki a forradalom alatt egyike volt a legszájasabb hazafiaknak) egyszer éjféltájban beosont Kulmer lakásába és elárulta hogy Lőrinczi Pál — 136 — itthon van sopron-utczai házában. Az ezredes fogait csikorgatta mérgében. „No várj te gazember, majd megkapod amit megérdemeltél!" kiabált a feljelentő felé olyan dühösen, hogy ha bizonyosan nem tudta volna a nyomorult spitzli, mikép Lőrinczinek1 szól ez a fenyegetés, hát magára vehette volna. Kötelességéhez képest a parancsnok rögtön intézkedett hogy Lőrinczyt elfogathassa. Alarmot fúvatott és katonáit hangos kiabálás között Lőrinczi lakása elé vezette. Itt azonban tévedés történt. Az ezredes ahelyett, hogy Lőrinczy házába nyomult volna, a szomszédos házba vezényelte a katonaságot szuronyszegezve. A katonák betörték a kaput olyan lármával hogy az egész Sopron-utcza felijedett éjszakai szendergéséből, s beletelt jó félóra mig kiderült hogy nem jó helyen járnak a katonák. Ezalatt Lőrinczy Pál egy ingben-gatyában menekült a kerteken keresztül. Elrejtőzött a gymnasium előtt levő bokrok közé, hol szándéka volt addig meghúzódni mig valakitől ruhát kérhet ideiglenes használatra, s aztán még az éjjel nekivág a világnak. Még az ezredes javában mérgelődött kudarcza fölött, mikor ismét megsúgta az a jó hazafi hogy Lőrinczi hova rejtőzött. Kulmer sietett elfoglalni a bokrokat; mégpedig teljesen a harczászat szabályai szerint, nehogy a szökevény elmenekülhessen. T. i. lőtávolságon kivül szépen sorba állította katonáit és nagy figyelemmel lassan megközelítette a bokrokat, folyton azt kiabálva: „Wo ist der Pali?" Pali persze nem volt bolond hogy bevárja őket, hanem elszelelt és meg sem állott a Förhénczi szőlőhegyig, hol az egyik pincze zsúpját kibontván, az ottlevő sar-juban meghúzta magát heteken keresztül. Ezalatt egy szegény eszelős ember, valami Szerdahelyi József nevü táplálta őt összekoldult kenyér darabokkal. Azonban az egész dolognak koronája az volt, mikor a spitzli jelentkezett az ezredesnél az árulás dijáért és az ezredes dühösen káromkodva kidobta szobájából „mert feljelentése hazug volt." — 138 — Megjegyzés. A szöveg között levő képek közül ábrázolja: a 11. lapon egy részletét Kanizsa várának a török uralom alatt, a 46. lapon a régi városházat, a 75. lapon a szent-háromság szobrot előbbi helyén a piacz előtt, a 137. lapon Kanizsa czimerét. — 139 — Tartalom. Lai\''. Nyári éjjel — — ■— — — — — — — 5 Kanizsa a törökvilág után — — — — - - 11 Az irgalmatlan szerződés — — — — — — 32 Juventus ventus — — — — — — 44 Kanizsai élet — — — — — — - - - — 74 Leányvár — — — — — — — — — 96 A forradalom alatt — — — — — — — 105 - 140 — Sajtóhibák. Lapszám sor kijavítva 13. 11. behelyezésének behelyezének 15. 2.2.. várben várban 24. 10.. m égfojtogathassak megfojtogat- hassák 44. 2.. Tóth Ferencz Tóth József 59. 15, 1808 1809 66. 10. olajtestésü olajfestésü 92. 11. szálnak szállnak 111. 23. Aondriánus Adriánus 114. 24. választ választást 115. 9. Junius Julius 117. 4. Sopron Pest 120. 10. quardiája quardiánja |
